Menü megnyitása

Négy hang is okozhat zenei élményt

2014. április 27.

Március végén Bonis Bona életműdíjat vett át Kerényi Sándor oboaművész-tanár, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem nyugalmazott főiskolai docense.

Hosszú, számos állomással szegélyezett, kalandos út vezetett a békéstarhosi zeneiskolától a Zeneakadémia docensi állásáig. A nyolcvanegyedik életévében járó, ma is több, párhuzamosan futó terven aktívan dolgozó Kerényi Sándor a hazai oboaoktatás doyenje, akinek kezei alól oboisták generációi kerültek ki. Többek között pályakezdéséről, az ösztönös tehetséggondozásról, a zeneoktatás általa kidolgozott módszertanáról és a zenei géniusz mibenlétéről beszélgettünk.

Mi volt az első meghatározó zenei élménye, amikor úgy döntött, a zenével kell foglalkoznia?

Bács-Kiskun megyében, egy hatezres, a szerb határ mellett fekvő kis faluban, Madarason gyerekeskedtem. Nagy szerencsémre olyan kántortanító volt a faluban, aki az egyházkarnagy-képzőre járt, amíg a háború miatt abba nem kellett hagynia a tanulmányait. Végül az ének tanfelügyelő javasolta, hogy menjek a békéstarhosi zeneiskolába, ahol olyan emberek társaságába kerültem, mint a tavaly elhunyt zeneszerző, Szokolay Sándor, vagy a szintén Kossuth-díjas Csukás István író, aki évekig volt a padtársam. Az iskolában évi két-három alkalommal Kodály Zoltán is megjelent: amikor az 55 kétszólamú énekgyakorlatot írta, rendszeresen nálunk és rajtunk „tesztelte” a gyakorlatokat.

Falusi gyerekként én is hegedültem, mint sokan mások, de Békéstarhoson azt javasolták, hogy válasszak másik hangszert. Csalódottan kapcsoltam be a rádiót, ahol valami csodálatos zene szólt, a végén pedig bemondták, hogy Pfiszter Mátyás játszotta Frantisek Kramar F-dúr oboakoncertjét. Abban a pillanatban biztos voltam benne, hogy ez az én hangszerem, bár akkor még azt sem tudtam, hogy néz ki az oboa. Több jól játszó tanárom volt, később pedig a Rádiózenekartól járt hozzánk egy profi oboista.

Későn kezdtem el a hangszerrel foglalkozni, így 1954-ben, amikor érettségiztem, nem voltam azon a szinten, hogy a Zeneakadémiára mehessek. Szegedre kerültem, ahol az akkor kísérleti jelleggel induló kétszakos hangszeres és szolfézsképzésre jelentkeztem, de a felvételin a zeneszerzés szakot is ajánlották a leendő tanáraim, így azt is felvettem.

Hogyan kezdte el foglalkoztatni a tanítás gondolata?
Én már úgy kerültem Szegedre, hogy tudtam: tanítani akarok. A világháború után alig néhány évvel magas szintű, úgymond ösztönös tehetséggondozás zajlott ezekben az intézményekben, ahol elhivatott, nagyszerű pedagógusok vettek körül. Miután 1957-ben tanári diplomát szereztem Szegeden, elkezdtem tanítani a békéscsabai zeneiskolában. Itt szembesültem azzal, hogy mennyire hiányos az alapfokú oktatás tanterve. Rájöttem, hogy óriási lehetőségeket rejt magában, hogy zeneszerzésre is beiratkoztam: ha nem is szimfóniákat vagy versenyműveket, de a tantervet javító-fejlesztő, saját műveket vagy átiratokat kezdtem készíteni.

Nem provokációnak szánom a kérdést, de ha én zenész lennék, biztosan világhírű oboista akarnék lenni ahelyett, hogy évtizedeken át újra és újra ugyanazokat a mozdulatokat gyakoroltatom a tanítványaimmal.
Nagyon reális ember voltam, aki elsőgenerációs értelmiségiként a megfelelő kisebbségi érzéssel indult el a pályán. Ezért aztán nekem nem voltak ilyen nagyralátó terveim, de mondhatom, hogy az évtizedek során voltak komoly hangszeres sikereim: II. János Pál pápa is gratulált a játékomhoz.

Felmértem, hogy későn kezdtem a pályát és emellett szükségem volt a tanításra. Falusi gyerekként a tanítás nekem olyan volt, mint amikor a szorgos gazda elkezdi a növényeknek előkészíteni a talajt, elveti a magvakat, nevelgeti a növényeket, nyár végén pedig betakarítja a termést.

A Zeneakadémia után hívtak több helyre szólózni, megkaptam a Filharmónia szólista ösztöndíját is, majd a MÁV Szimfonikusoknál lettem szólamvezető első oboás, de emellett is folyamatosan tanítottam, Békéscsaba után Cegléden, majd Miskolcon. Itt újra falakba ütköztem, mert nem volt miből jól tanítani, így érlelődött bennem a terv, hogy muszáj változtatni.

Tehát az, hogy a tanítás mellett a dolog didaktikai és módszertani oldalával is elkezdett foglalkozni, kényszer volt.
Így van, hiszen a tanítás és a róla való gondolkodás különbözik egymástól. Ekkoriban Győrben rendezték meg kétévente a középiskolások hangszeres versenyeit, ahol rendszeresen jól szerepeltek a növendékeim. A kollégáim is látták, hogy valamit nagyon másként csinálok, mint ők. Közel két évtized alatt Miskolcon egy erős tanszakot építettem fel, de 1984 őszén Budapestre hívtak a Zeneakadémiára tanítani.

Hogyan ismerkedett meg a külföldi módszerekkel?
A MÁV Szimfonikusokkal többször jártunk külföldön: én Franciaországban vagy Hollandiában is a kottakereskedéseket bújtam, hogy beszerezzem a szükséges kottákat. Külföldön szembesültem azzal, hogy a franciák és amerikaiak milyen fantasztikus szinten művelték a hangszert. Az évek során persze személyes kapcsolatok is születtek: 1964-ben Maurice Bourgue-nál hallottam egy tíz év körüli kisfiút, aki alig néhány hónap tanulás úgy szólaltatta meg az oboát, ahogy nálunk több évnyi megfeszített munka után teszi valaki. A hogyant firtató kérdésemre Bourgue frappáns választ adott: „Ti elmondjátok a gyereknek, hogy mély hangot nehéz fújni, pedig ezt nem lenne szabad.”

1970-ben, amikor Budapesten nemzetközi versenyt nyert Bourgue, nekem is adott személyre szabott tanácsot. Ezután kezdtem módszeresen tanulmányozni a különböző technikákat, de a tanítványaim révén szerzett tapasztalataimmal is számoltam, továbbá az ösztöneimre is hallgattam: olyan módszerekről beszélünk, melyeket korábban nem írtak le sehol. Amikor pedig a zenetanárok továbbképzésébe bekapcsolódtam, rendszerbe kellett foglalnom ezt a tudást, így kezdtem módszertannal és didaktikával foglalkozni.

Látszólag nagyon különböző területekről kerestem mintákat: pszichológia könyveket olvastam a készségek automatizálásáról, de a szakmunkásképzők tanárai számára készült didaktika jegyzetet is felhasználtam. A hangszerrel való bánás hasonlít arra, ahogyan egy szerszám használatát elsajátítják: miután a tanuló megismeri, hogyan működik az eszköz, jártasságot kell szereznie, majd a megfelelő fogások gyakorlásával automatikussá válnak a mozdulatok. A gyakorlással nemcsak az automatizmus születik meg, hanem a minőség is javul. Valahogy úgy, mint az autóvezetésben.

Hogy jutunk el az automatizmustól addig, hogy a koncertteremben felismerem a géniuszt?
A zenei adottságot lépésenként kell fejleszteni: a ritmikai készség és a belső hallás mellett lényeges szerep jut az intellektuális adottságoknak is. A többféle készségből születhet meg a képzettség, és ha ezek a megfelelő genetikai háttérrel találkoznak, akkor megszületik a zseni. Ezt megérzi az ember, ha szembesül vele: ezt nem lehet se megtanulni, se megtanítani.

Van ideális kora az oboatanulmányok megkezdésének?
Az oboa és a fagott, a két leginkább támaszra igényt tartó hangszer esetében szükséges egyfajta fizikai fejlettség, ami gyerekről gyerekre változik, de általában tíz éves kortól kezükbe lehet adni a hangszert. Újra hangsúlyozom: az oktatás során készségeket kell kialakítanunk, és amíg ezek nincsenek meg, hiába rendelkezik jó zenei adottságokkal a gyermek, egyszerűen útban van neki a hangszer.

Sok tanár ott követ el hibát, hogy túl nehéz feladatokkal terheli a gyereket, holott minél több egyszerű darabot kell feladni ahhoz, hogy fejlődjön. Amíg a gyerek nem „tudja” eléggé a hangszert, azt is nehéz eldönteni, hogy mennyire tehetséges. Ezért kezdtem időrendben egymásra épülő darabokat írni: ha már négy hangot le tud játszani a gyerek, az is okozhat neki zenei élményt. És ne gondoljuk, hogy ezen a szinten csak skálázásból áll a gyakorlás, jó szerzők műveit is fel lehet használni hozzá, például a reneszánsz vagy a kora barokk idejéből.

Mit mond annak a szülőnek, aki megkérdezi, mi lesz az oboát tanuló gyerekéből?
Nincs általános recept, de az biztos, hogy a tehetség önmagában nem elég: szorgalom is kell hozzá. Az évtizedek alatt volt olyan tanítványom, aki tehetséges volt, de nem vette komolyan a gyakorlást, így nem is javasoltam, hogy a Zeneakadémiára menjen. Végül megemberelte magát és kiváló oboista lett belőle. Olyan növendékem is volt, aki nem játszott szépen, de elkezdtünk vele foglalkozni és ma az ország egyik legjobb oboása.

Tanár úr nyugdíjas, de úgy érzem, ma sem unatkozik.
2003 után nyugdíjas óraadóként tanítottam a Zeneakadémián, 2008-ban hagytam abba a tanítást. Azóta már két kötetet állítottam össze, melyek az oboarepertoár bővítését célozzák. A zenetanároknak továbbképzéseket tartunk annak ellenére, hogy az erre szánt források egyre csökkennek. Itt módszertani konzultációkat vezetek. A memorizálásról szóló írásomat lerövidítettem, közérthetővé tettem. A lányom, Kerényi Judit a Weiner Leó Zeneiskolában tanít oboát: egy speciális módszerrel, a duplanyelv technikával foglalkozik, amit szintén le akarok jegyezni. Augusztus elején pedig Nyíregyházán tartjuk a VII. Országos Oboástábor, Kurzus és Fesztivált, ahol végig jelen leszek és tanítani is fogok. Ennek a tábornak a programját is folyamatosan alakítottuk az elmúlt években, ehhez kutatok, illetve írok át anyagokat.