A pécsi Művészeti Szakközépiskola tanárával, Radics Miroslavval beszélgettünk, akinek a tanítványai fényesen szerepeltek Szabadkán a FEMUS nemzetközi klarinét-fuvola-szaxofon versenyen: Bárdi Laura, Balogh Gergő és Álló Judit II. helyezést ért el. Tóth Dominika I. díjat kapott, Halmos Krisztián kategóriájában kiemelt arany minősítéssel I. helyezett lett, valamint a gálakoncerten nyújtott teljesítménye alapján az abszolút II. díjat vehette át. Radics Miroslav a „The best music pedagogue for clarinet” kitüntető oklevelet kapott, mint a verseny legsikeresebb felkészítő tanára.
Milyen pedagógus mintái voltak a tanulmányai előtt?
Generációk óta állnak előttem példaként azok a tanárok, akik felügyelték a szakmai előmenetelemet a zeneiskolában, középiskolában és egyetemen, sőt, olyan szerencsés vagyok, akinek a családja is zenészekkel van tele. Édesapám a régió híres harmonikása volt – én itt születtem, Pécsen –, leginkább folklórt játszott, azon belül is sokféle déli szláv népzenét, többek között a Baranya Táncegyüttes harmonikásaként. Ma már mondhatjuk így, hogy akkoriban, a vendéglátózene fénykorában, amikor minden étteremben jó zenekarok muzsikáltak, az ő zenekara volt a környék legnevesebbje. Sokfajta zenét játszottak, úgyhogy nekem könnyű volt zeneileg felnőni. De anyai részről is megvan a család zenész vonala: nagyapámnak a Viharsarokban volt együttese, ahol szaxofonozott. Így az én szekerem rúdja is a zene irányába állt, nem is indultam másfelé.
És miért éppen klarinét lett a hangszere?
Leginkább a nagybátyám miatt. Őt kisgyermekként ismertem meg, amikor apám húgának udvarolt – ő Borbély Mihály, aki a Vujicsics Együttes klarinétosa, mindenese, továbbá a hazai, és nemzetközi jazzélet ismert alakja.
Mennyire tanulható a tanárság?
Alighanem egy pedagógusnak is kellenek hozott készségek, de mindenkinek van mit tanulni, hiszen ez is egy szakma. Én diákként markáns pedagógusokkal találkoztam, akikre szeretettel gondolok vissza, és akikhez mindig szerettem volna hasonlítani. Elég korán ráébredtem arra, hogy úgy lehet teljes az életem, ha zenélhetek és taníthatok is. Ebben is szerencsém van, hogy pont ezt akartam, mert jelenleg nagyon keveseknek adatik meg az egzisztenciájukat csak zenéléssel biztosítani, tehát sokan tanítanak úgymond kényszerből – ami persze nem jelenti azt, hogy közülük ne váltak volna sokan remek tanárrá. Egyébként ezen belül még jelentős eltérés van attól függően, hogy az ember éppen szakirányú iskolában vagy zeneiskolában dolgozik. Nekem az volt a vágyam, hogy középiskolában tehetségeket taníthassak, olyan fiatalokat, akik kvázi ezt a pályát választották már. Ezt már akkor eltökéltem, amikor középiskolába felvételiztem, de annyira, hogy akkoriban megnéztem a zenei Ki kicsodában, hogy Paláncz Tamás professzor úr, az elődöm, pont akkor megy majd nyugdíjba, amikor én lediplomázom, és milyen csodálatos lenne, ha én követhetném őt. Pontosan így is lett.
Mitől lesz valaki jó zenetanár?
Egyrészt attól, hogy képes visszaemlékezni, mi mindennel kínlódott diákként. Ez nem elsősorban érzelmileg segíti egy pedagógus munkáját, hanem módszertanilag. Persze van olyan zenész, akinek automatikusan jól áll a hangszer a kezében és gyakorlatilag azt sem tudja, mitől annyira jó, amit csinál. Ezzel szemben, aki maga is keményen megküzd azért, hogy technikailag elég csiszolt legyen a játéka, abból sokkal könnyebben lehet jó tanár. Egy pedagógusnak persze mindenekelőtt nagyon empatikusnak kell lennie, mert a módszertani instrukciókat csak akkor tudja kellő vivőerővel átadni. Az empátia pedig a személyiségben rejlik, tehát ez, azt hiszem, kevéssé tanulható.
Ide az iskolába, gondolom, Ön felvételizteti azokat a gyerekeket, akik aztán Önnél tanulnak klarinétozni.
Én is benne vagyok a felvételiztető bizottságban, de éppen azon dolgozunk, hogyan lehetne megkönnyíteni a gyerekek életét, akik túlságosan korán kénytelenek felelősen azt a döntést meghozni, hogy mi lesz belőlük. Mára már kinyílt a világ, rengeteg érdekes dolgot lehet tanulni, nem biztos, hogy a gyerekek elsőre megtalálják azt, amiben boldog felnőttek lesznek, ezért nem is kell túlzottan speciális képzésekbe kényszeríteni őket. Ezért mi is igyekszünk szélesebbre nyitni a képzésünkbe kerülés feltételeit, és igyekszünk minimalizálni az elvárásokat. Így a hallást, a zenei affinitást, és a hangszerspecifikus fizikai adottságokat várjuk csak el. Ezen túl pedig minél több fiatalnak szeretnénk megadni a lehetőséget, az esélyt arra, hogy képzésünk segítségével kiteljesítsék a tehetségüket. Aztán már a mi felelősségünk, hogy aki itt tanul, minden támogatást megkapjon, és így a lehető legmagasabb szakmai szintre jusson el a képzés végére.
Mennyire állapítható meg egyértelműen a zenei alkalmasság?
Van, amikor ez tisztán üvölt egy gyerekből. És van, hogy erős intuíció kell ahhoz, hogy megérezzük valakiben, hogy ezt kell csinálnia. Rendkívül szerteágazó jelei lehetnek a tehetségnek, attól függően például, hogy milyen szociális környezetből érkezik az illető, mert lehet, hogy mindössze az eszközei hiányoznak ahhoz, hogy megmutassa, ami benne van, ezért nem is lehet sztenderdek alapján dönteni. Itt a falon sok tanítvány képe vesz körbe minket, az egyik fotón három lányt látsz, akik együtt felvételiztek. Aki a felvételin a legjobbnak bizonyult, érettségi után más pályát választott, az idegenforgalmat. Pecze Boglárka pedig, akit máshova talán nem is vettek volna fel, mert a középfokú képzéshez szükséges elvárásokat szigorúan véve nem is felelt meg, csak az látszott rajta, hogy rettenetesen akarja; miután végzett nálunk, Európa leghíresebb zenei professzoránál – Sabine Meyernél – tanult tovább. Ő volt az első, akinek Magyarországról sikerült bekerülni, sőt már le is diplomázott és éppen ível fel a nemzetközi karrierje.
Gyönyörű történet.
Amikor felvettük, azt mondtam neki – pontosabban azt hazudtam, mert magam sem voltam biztos benne –, hogy amit igazán el akarsz érni, azt el is tudod. Egy ilyen élmény pedig szépen el tudja bizonytalanítani az embert abban, hogy a tehetség olyan tisztán felismerhető, még oly szakmailag megalapozott módszerekkel vizsgálva is.
Milyen szempontok szerint választják a gyerekek a klarinétot? Milyen karakterisztikája van ennek a hangszernek?
Két jellegzetes szegmense van ennek: van egy városi szempontrendszer és van egy Pécsen kívüli vidéki lét, ahol másféle aspektus kínálkozik. A pécsi gyerekeket a szülők amolyan polgári módon elviszik a zeneiskolába, ahol aztán a szakemberek segítségével választanak maguknak hangszert. A folklórban a klarinét pedig nagy előszeretettel használt hangszer: a régió kisebb városaiban számos fúvószenekar – magyar, sváb, szlovák, horvát, és más délszláv együttes – működik. Ezekben a csapatokban inkább érzelmi alapon választanak hangszert a gyerekek, esetleg identitás szerint. A klarinét sokoldalú hangszer, és nagyon sok humort tud megjeleníteni, amit a gyerekek hamar fel is ismernek.
Voltak a maiakhoz hasonló versenyek, amikor Ön kezdett klarinétozni?
Az elején sokkal jobban akartam zenész lenni, mint amennyit valóban tettem érte: kisgyermekként még kissé lusta voltam, eleinte így nem is tudtam magam igazán kvalifikálni – mert persze voltak ilyen versenyek akkor is. Ugyanakkor nem sajnálom, mert azóta sokszor tapasztaltam, hogy az ember gyakran rosszul éli meg azt, ami nem a zenéről szól egy ilyen versenyen, hanem egy kizárólagos szűrésről, ami hosszú távon nem biztos, hogy elég megalapozott szakmailag. Szerintem azzal nem éri el egyetlen verseny sem a célját, ha az első három helyezettet piedesztálra emeli, a többi fiatal zenésszel pedig nem igazán törődik. Ez jellemző a hazai versenyekre, ezért sokkal jobban szeretek a tanítványaimmal nemzetközi rendezvényekre járni.
Mitől más egy nemzetközi verseny szemlélete?
El tudom képzelni, hogy az oktatási rendszerek közötti különbségek jelennek meg, így lesznek más szempontok a hazaiakhoz képest. A másik, hogy itthon minden Budapest-centrikus, számos alkalommal tetten érhető a vidéki gyerekek hátránya – nemcsak a művészeti oktatásban. Külföldön nem érnek minket érthetetlen kudarcok, ezért is vettük arra az irányt. Sokkal kellemesebb olyan versenyen megmérettetni a tanítványaimat, ahol nincsenek a zsűrinek olyan preferenciái, mint amilyenek itthon számos személyes érintettség okán.
Legutóbb Szerbiában nyertek a tanítványai díjakat, és Önt is értékelte a zsűri. Tudta előre, hogy ilyen sikeresek lesznek?
Bíztam benne, mert vannak olyan dolgok, amiben nem tud senki nálunk jobb lenni – a világ sok szakmai fórumán vagyunk jelen, nyitottak vagyunk, figyelünk és igyekszünk minél több mindent megtanulni. Ezt a multikulturális szemléletet igyekszem átadni a diákjaimnak is.
Milyen a szerb vagy a horvát zenei élet a magyarhoz képest?
Ezek az új nemzetállamok a szláv temperamentumokkal impulzívabbak, mint a magyarok. Úgy látom, a zene, sőt általában a kultúra jobban jelen van a hétköznapokban, talán erőteljesebb eszközöket is használnak – a zenében szinte biztos. Mi innen azt hihetjük, hogy ott rosszabbak a kondíciók, ám a közelmúltban három nagy nemzetközi zenei eseményen vettünk részt Belgrádban, Újvidéken és Szabadkán, ami – és ebben merőben eltért a hazai gyakorlattól – ott nagy érdeklődésre számot tartó közéleti esemény volt, és komoly támogatói háttér sorakozott fel mindegyik rendezvény mögött. Magyarországon egy ilyen esemény a rokonok és barátok szűk körében zajlik.
Mennyire hasznosak a tanítványainak hosszú távon ezek a nemzetközi versenysikerek?
Előreviszik őket, hiszen nálunk nagyon kevesen választanak nem zenei pályát, ezért ezek már szakmai kontextusban érvényes eredmények, miközben nyilván rákészülési helyzetek, amelyek során komoly tapasztalatszerzésre, némi rutin kialakítására van lehetőségük. Aki ezeken részt vesz, miután végzett, élesben nem fogja ilyen jellegű meglepetés várni. Praktikusan rendkívül hasznos azt megtanulni, milyen erő és idegállapotban lehet kiállni a színpadra – enélkül nem érvényesül a zenei tehetség. Az pedig nekünk, tanároknak a felelősségünk, hogy ezeken a versenyeken olyan minőségű együttléttel, személyességgel, másféle munkahozzáállással támogassuk a tanítványainkat, amit a helyzet megkíván. A sikereken túl ez is sokat ad hozzá az élményekhez – nekik is, nekünk is.
Fotó: Mayer András
