Menü megnyitása

Bolyongó tehetséggondozás

2013. november 26.

Beszélgetés dr. Aáry-Tamás Lajossal, az oktatási jogok biztosával a tehetségsegítés helyzetéről és helykereséséről az oktatási rendszerünkben.

- Egy nyár végi, hajdúszoboszlói tehetségsegítő konferencián Ön a tehetségsegítéssel, tehetséggondozással kapcsolatos kérdőjelekről, problémákról beszélt. Melyek a legfontosabbak ezek közül?
- Görgetünk magunk előtt egy jó negyedszázados „adósságcsomagot”: nem találtuk meg a választ az elmúlt huszonöt év során arra a kérdésre, hogy miért oktatunk. A korábbi évszázadokra visszatekintve látunk konkrét válaszokat: ilyen cél volt például az írástudatlanság felszámolása. Aztán Klebelsberg Kunó minisztersége idejében, amikor Magyarország az első világháború után elveszítette nyersanyagkincse nagy részét, tengeri kijáratát, különleges földrajzi adottságaiból adódó előnyét – és általában a materiális lehetőségeit, akkor az oktatási kormányzat felismerte, hogy a kultúra, a műveltség húzhatja ki az országot abból a bajból, amelybe Trianon után belekerült.  De még az úgynevezett szocialista embertípus kinevelése is olyan célnak tekinthető, amely konkrét víziót fogalmazott meg a jövőre nézve az oktatás feladatáról – a kommunista rendszer elvárásai szerint.  
 
Így érkeztünk el a rendszerváltáshoz, amikor elindult mindenféle olyan reform az oktatás terén, amit nemzetközi egyezmények, demokratikus elvek alapján fontosnak éreztünk; csak éppen arra kérdésre felejtettük el megkeresni a választ: mindezt miért is csináljuk? Miért költünk 1300 milliárd forintot az oktatásra? Milyen megbízást ad a társadalom annak a nagy létszámú professzionális csapatnak, akiket a tanárok közössége alkot? Pedig ha ezt a kérdést nem tesszük fel és nem próbáljuk valamilyen konszenzus alapján megválaszolni, akkor elveszünk a részkérdések dzsungelében.
 
Az elmúlt 25 évben nagyon sok szó esett például arról, hogy mit tanítsunk, aztán arról még több vita folyt, hogy ezt hogyan tegyük, de ezek a sokadik lépések lennének – miközben az elsőt még nem tettük meg! Így aztán a tehetséggondozás alapvető helye is bizonytalan e rendszerben. Mert hiába van meg a jó szándék, amivel a tehetséget állítjuk az oktatás középpontjába, mint olyan értéket, amit érdemes felfedezni, fejleszteni, vagy éppen megvédeni – ha az egész oktatás társadalmi helyzete nem tisztázott, akkor a tehetséggondozás szerepe is bizonytalan marad. S így rengeteg energia és ötlet nem valósulhat meg: mert hol lesz a helye például e nem eléggé kidolgozott célrendszerben egy olyan civil kezdeményezésnek, amelyik mondjuk a nehezebb  gazdasági helyzetű térségben élő tehetségek felkarolásával foglalkozik; vagy a tehetségsegítés egy olyan speciális területének, mint az elvált szülők kimagasló képességű gyermekeinek a problémái? Úgy érzem, az oktatás nagy céljának hiányában a tehetségsegítés is bolyong jelenleg a társadalomban. 
 
- Önnek személy szerint mi a válasza: miért oktatunk itt és most 2013-ban?
- Az oktatásunk a saját civilizációnk hídja, amelynek az egyik pillére a múltban van, a másik a jelenben, amelyben élünk, de maga a híd azért van, hogy elvezessen minket a jövőbe. Ezen a hídon csak azok tudnak végigmenni, akik folytatni tudják azt a megkezdett sort, hogy „ej, mi a kő…”, vagy akiknek megdobban a szívük, ha meghallják a Tavaszi szél vizet áraszt kezdetű népdal dallamát. Egy hídon haladunk mindazokkal, akiknek Ady neve mond valamit, vagy akiknek Arany Jánosról nemcsak a magyar irodalom jut az eszükbe, hanem Shakespeare is.  Ami pedig ezen a hídon a tehetségsegítést illeti: jó lenne sokat beszélgetni arról, hogy hány pályáján haladjon a forgalom, kiknek a számára és hogyan kell előző sávot kialakítanunk.
 
- Az oktatási kormányzattól azért hallottam hasonló célokat vagy definíciókat az utóbbi három évben. Eszerint a magyar oktatásügy általános célja a nemzeti és európai kultúra hagyományainak az átadása; de ezen elvi szempont mellett, gazdasági megközelítésben a munkaerő-piaci kihívásokhoz alkalmazkodni tudó jövendő állampolgárok nevelése is az iskolarendszer feladata.  Ezek nem elégséges célok Ön szerint?
- Mindegyik megfogalmazás izgalmas, és hordoz olyan tartalmat, amiről érdemes vitatkozni. Csak azt tartom problémának, hogy ha a társadalom széles rétegeinek feltennénk három hasonló kérdést, hogy: miért van szükség egészségügyre, miért tartunk fenn rendőrséget, valamint hogy miért kell nekünk az államilag finanszírozott oktatásügy, akkor vélhetően igen tanulságos válaszokat kapnánk.  A kórházak esetén a nagy többség meg tudná fogalmazni, hogy azért van szükség egészségügyi intézményekre, hogy ott gyógyítsanak. Ugyanígy egyértelmű lenne a rendőrséggel szembeni egyszerű elvárás: tartsa fenn a közbiztonságot. Vagyis a nyelvileg nyilván sokféle válaszok konszenzusos társadalmi elvárásokká sűríthetők. 
 
Az oktatásra mint közszolgáltatásra vonatkozó kívánalmak ennél sokkal szerteágazóbbak. A konszenzusos cél hiánya akkor válik igazán égetővé, amikor a politikának döntenie kell az állami erőforrások elosztásáról. Ezért van aztán az, hogy az elmúlt bő két évtizedben az adófizetők pénzéből az egészségügy és a rendészet általában növekvő mértékben részesült, az oktatás területe viszont ilyen nagy időtávlatból nézve folyamatosan csökkenő forrásból gazdálkodhat. Ráadásul az oktatás folyamatosan negatív impulzusokat küld a társadalom felé. A tanárok arról panaszkodnak, hogy egyre nehezebben bírnak a gyerekekkel, egyre nehezebben értenek szót a szülőkkel, és ez által csökken a társadalmi presztízsük. Az egyetemi oktatók arról panaszkodnak, hogy felkészületlen diákokat kapnak a középiskolákból. Sajnos, nincs még egy olyan közszolgáltatási ágazat, amely úgy sugározná magából a negatív üzeneteket, mit az oktatás! Emiatt aztán a pénzek elosztásakor az oktatás folyton még rosszabbul és rosszabbul jár. Nos, ebbe a negatív légkörbe nagyon nehéz belehelyezni a tehetséggondozást, ami alapvetően pozitív üzenetekkel, a jövő ígéretével kell hogy foglalkozzon.
 
- Kinek a feladata lenne meghatározni ezt a konszenzusos célt?
- Nem tudom, de az szinte biztos, hogy nem elég, ha csak valamelyik oldal – a politika, a tanárok vagy a diákok közössége  – mondja ki. Konszenzus kellene! Erre jó példa egy finn módszer: mintegy három évtizeddel ezelőtt az akkori kormányzat megszólította a tudományos elitet, az ellenzéket, a művészeket, az egyházakat, a civil szférát, és elindítottak egy programot, amely arra a kérdésre keresett választ, hogy „milyenek leszünk mi, finnek 50 év múlva?”. Nem vaskos kötetet állítottak össze a válaszokból, hanem egy mindenki számára érthető nyolcoldalas tanulmányt. Ebben az oktatásra két, számomra igen kedves mondat vonatkozott: a garázsokban, sufnikban megszállottként és hobbyból bütykölőket be kellene hívni a szakképzés rendszerébe; valamint ne engedjük meghalni a szüleinket és a nagyszüleinket anélkül, hogy megtanultuk volna tőlük mindazt, amit tudnak. Ezek nem akadémiai, katedrai elvont bölcsességek, hanem konszenzusos mondatok. Ezek már alkalmasak arra, hogy az oktatásuk pillérei felépíthetőek legyenek e gondolatok köré.
 
Meggyőződésem, hogy semmivel sem vagyunk rosszabbak, mint a finnek: egy ilyen, az oktatásról, a jövőnkről szóló konszenzusos mondatkeresés hatalmas energiákat szabadíthatna fel az oktatásügyben, ez által a tehetséggondozás rendszerében, a tehetségsegítők körében is!