Menü megnyitása

A díjjal bátrabban vágok bele új projektekbe

2015. március 30.

Hegyesi Donát a Nemzeti Tehetségsegítő Tanács „Felfedezettjeink” fődíját vette át. Interjú.

A Nemzeti Tehetségnapon vette át a debreceni születésű, jelenleg a Műegyetem mechatronika szakán tanuló Hegyesi Donát a Nemzeti Tehetségsegítő Tanács „Felfedezettjeink” fődíját. Tizennégy évesen órát épített magának, tizennyolc évesen pókerező robotot tervezett, amivel egy Los Angelesi világversenyen közel kétezer induló közül második helyezést ért el. Idejét jelenleg Daniel, a humanoid robot és tanulmányai között osztja meg. 
 
Mi motivál, amikor elkezdesz egy projekten dolgozni?
Mindig kell, hogy legyen személyes indíttatás: tizennégy évesen kezdtem el programozni tanulni, és egy ilyen idős gyerek azon dolgozik, ami igazán érdekli. Szerettem volna egy karórát venni, de  miután képbe került az elektronika, rájöttem, hogy inkább építek egyet magamnak. Ez kezdőként hatalmas távlatnak tűnt, de online anyagokból pár hónap alatt összeraktam a programot és a hardvert is. 

Hegyesi Donát Los Angelesben
 
Ez szép, de ilyenkor egy átlagos gyerek összespórolja rá a pénzt vagy nyári munkát vállal, nem pedig épít egyet.
Mindig is bennem volt a kreativitás, az, hogy építsek valamit. Rájöttem, hogy az elsajátított elektronikai alapokkal kivitelezhető a tervem: egy kis processzorhoz hozzákötöttem egy kijelzőt, aztán a kettő kombinációját programoztam. A következő projektem a ledkocka volt: 512 darab világító diódát rendeztem el kockaformában. Ennek nem gyakorlati, inkább szórakoztató funkciója volt: háromdimenziós formákat lehetett vele megjeleníteni. Itt a szakmai kihívás érdekelt, ahogy az ezután következő 3D marógépnél is. Ott a számítógépen megtervezett háromdimenziós modellt a gép kimarta az anyagból, vagyis a felesleget eltávolította a tömbből. A barátommal, akivel ezen dolgoztunk, először nyomtatógépet akartunk csinálni, ami pontokból rajzolja ki az egész formát, aztán ezt gondoltuk tovább úgy, hogy lehet mindezt három dimenzióban megcsinálni.
 
Amikor egy új ötlet kezd foglalkoztatni, utánanézel, hogy létezik-e már hasonló gép?
Először mindenképp egyedül gondolkodom rajta, hogy milyen lenne a konstrukció. Rengeteg kérdés merül fel, hogy mit tudok megoldani és mit nem. Persze, szétnézek a neten, hogy van-e hasonló szerkezet, akár abból is merítek. A ledkockát például már többen megcsinálták előttem, azzal nem is indultam versenyen, mert nem tartottam annyira komoly projektnek, inkább a tanulási folyamat része volt. A többivel viszont nem találkoztam a neten vagy máshol.


A Felfedezettjeink 2015. fődíj átvétele
 
Arra nem gondoltál, hogy le kellene védetni a találmányaidat?
A pókerező robotnál ez szóba jött, de végül nem döntöttem úgy, hogy meg kellene lépnem. Kisebb piackutatást végeztem, és láttam, hogy nincs rá olyan nagy kereslet. Profi pókerjátékossal is egyeztettem, kaszinókat is megkerestem: azt tudták elképzelni, hogy érdekességként jelenne meg a robot náluk, vagyis nem az lenne a cél, hogy kifoszd a gépet, hanem az, hogy egy jelképes összegért fél órán át játszhass vele, ami élményt adna és tréninget is jelentene. Nem bánnám, ha kijönne más pókerező robot is, szívesen segítenék az elkészítésében is.
 
Az nem titok, hogy szeretsz pókerezni, de miért van szükség egy robotra? 
Éppen a barátaimmal pókereztem, amikor rájöttem, hogy jó volna egy olyan gépet építeni, ami képes bekapcsolódni a játékba: megpróbáltam megteremteni az élő és az online pókerjáték közötti határt, ahol ugyan rendes kártyák és zsetonok vannak, de már egy gép ül veled szemben, amivel bármikor tudsz játszani. A programba az öntanulást is beépítettem: a robot alkalmazkodik az ellenfél játékstílusához, vagyis alkalmas rá, hogy az ellenfél fejlessze önmagát. A robot ugyanis elmenti az előző leosztásokat, úgy próbálja kiismerni az ellenfelét, és annak függvényében módosítja saját játékstílusát. 
 
Mindig nyer a robot?
A pókerben van egy erős szerencsefaktor is, ami hosszútávon elenyésző a tudáshoz képest. A robot szokott veszíteni is, de egy közepes játékos szintjére állítottam be az erősségét, ami elég jónak számít ahhoz képest, hogy kódolt algoritmus működteti.
 
Mi a különbség a robot prototípusai között?
Így neveztem el a fejlesztés nagyobb lépcsőit. Az elsőnél még otthon, kézzel munkáltam meg a robotkart, a következőnél már számítógépen terveztem meg, egy cégnek kiadtam, hogyan gyártsák le, amitől nőtt a precizitása, szebb lett a megjelenése. A következő, harmadik lépcső az alkalmazkodni képes algoritmus beépítése volt. Ezek általában fél-egyéves fejlesztési periódusokat jelentenek. Mielőtt tavaly Los Angelesben bemutathattam, rengeteget készültem, hogy az előadásmódom és a robotikai tudásom is a csúcson legyen, azóta nem fejlesztettem tovább. Akkor kezdtem el azon gondolkodni, mivel kellene foglalkoznom: a projektjeim egyre nagyobb volumenű témák voltak, így jött a mostani cél, a humanoid robot gondolata. 
 

Ilyen lesz Daniel, a humanoid robot
 
Mi az a humanoid robot?
Emberszerű robot: két lába, két keze van, teste és feje is, és alkalmas lesz komplex feladatok megoldására. Csak a járása kidolgozására éveket lehet szánni, hogy tudjon lépni, hogy reagáljon a külső lökésre és ne essen el, hogy próbálja a mozgását korrigálni. Szeretnék optikai felismerést, vagyis látást is beleépíteni, és hogy meg tudjon fogni tárgyakat. Most a szerkezet építésénél tartok, a talpától a derekáig már megvan, és kicsit szoftveresen is foglalkoztam vele: a következő néhány évre biztosan leköti az energiáimat. 
 
Ilyen robotok fejlesztésével viszont mások is foglalkoznak a világon: a tied mitől más?
Itt is körbenéztem, mielőtt belevágtam: az én kategóriámban, vagyis a hatvan centiméter magas humanoid robotoknál hasonló áron sokkal precízebb, több szabadsági fokkal rendelkező robotot tudok létrehozni a jelenleg elérhetőeknél. A mostaniakban húsz motor van, az enyémben huszonhat lesz, amitől sokkal emberszerűbben fog mozogni. A legtöbb robotikai kutatás Japánban zajlik, én itt, Európában szeretném meghonosítani ennek a kultúráját. 
 
Te voltál az a kisgyerek, aki otthon szétszedte a mosógépet, és aztán összeszerelte újra?
Mosógépet nem, de távirányítós autót, walkie-talkie-t vagy bármilyen elektronikus dolgot igen: szétszedtem, és többnyire tönkre is tettem a megfelelő tudás hiányában, de ez nagyon fontos volt abban, hogy megszeressem ezt a területet. Családi vonalon nem jellemző a műszaki érdeklődés, a szüleim közgazdászok. Amikor először még csak romboltam, kevésbé örültek, de akkor sem tiltották, később meg, amikor elkezdtem alkotni, erőteljesen mellém álltak. Tíz éves korom körül volt a határ: akkoriban kaptam egy kezdő elektronikai csomagot, benne pár elem és fényforrás, motorok. Azokat kötöttem sorba, teljesen helytelenül, sokszor rövidre zárva az egészet, rengeteg tápegységet, izzót téve tönkre, de később lámpasort építettem, éjjeli lámpát csináltam. És akkor már anyáék is megdicsértek, mert látták, hogy van értelme annak, hogy ezzel foglalkozom. 
 
Amikor fizikát kezdtél tanulni, mennyiben változott a már meglévő érdeklődésed?
A fizika rögtön megtetszett, még általános iskolában, aztán középiskolában ezért mentem tovább műszaki jellegű osztályba, ahol emelt óraszámban tanulhattam. A tananyag persze nem egészen arról szólt, amivel foglalkoztam: jobban érdekelt, hogy a saját utamat járva próbáltam építeni dolgokat, és programoztam. Az iskolai kereteket kevésbé szerettem, bár általában jó tanuló voltam, középiskolában kétszer kitűnő is lettem, de azt hiszem, hogy valójában a tanulás módszertanát tanultam meg, és ez elég volt a jó jegyekhez. 
 
Mikor jöttek képbe a versenyek?
A tanulmányi versenyek kevésbé érdekeltek: matematikából, fizikából, informatikából indultam, de csak megyei szintig jutottam. Nem voltam elég szorgalmas, hogy az iskolán tanultakon túl is készüljek a versenyekre, meg például a matematika nem is vonzott annyira: amikor láttam, hogy az elektronikában sikeresebb vagyok, akkor azzal foglalkoztam, hogy kitűnhessek a kortársaim közül. Ők egyébként eleinte keveset tudtak az eredményeimről, de amikor a hírekből meg tőlem is értesültek róla, akkor sem néztek különcnek. Jó közösségi életet éltem akkor is és most is, ilyen szempontból teljesen átlagosnak tartom magamat. 
 
Az ifjúsági innovációs verseny kilóg a tanulmányi versenyek sorából: miért indultál rajta?
Az iskola egyik tanára javasolta, hogy induljak, így lettem a 22. Ifjúsági Tudományos és Innovációs Tehetségkutató Versenyen első helyezett. A tanáraim mindig támogattak: néha zavarta őket, hogy egy hónapot kihagytam az iskolából, mert versenyre kellett készülnöm, de mindig próbáltak segíteni. 
 

Hegyesi Donát a TEDx Nagyerdő rendezvényén
 
És mások hogyan segítenek? Vagy inkább magányos alkotó vagy?
Többnyire egyedül dolgozom, eddig egy projektem volt, amibe mást is bevontam. Danielnél, a humanoid robotnál viszont szeretnék egy kisebb csapatot építeni. Vonz a csapatmunka, mert úgy gyorsabban lehet haladni, messzebbre lehet jutni, hiszen olyanokkal dolgozhatom együtt, akik más területen jók, mint én. Mindemellett hálás vagyok azoknak az embereknek, akik támogattak, mind szakmailag, mind lelkileg. A pókerező robot kapcsán rengeteget tanultam Nyírcsák Miklós konzulensemtől, aki mindig mellettem volt, ha éppen elakadtam a munkával.
 
Hogyan fért bele ennyi minden az idődbe a középiskolában és hogyan fér bele most, elsőéves egyetemistaként? 
Ahogy mondtam, jó tanulási módszertant fejlesztettem ki, így rengeteg szabadidőm volt, amikor tudtam a projektjeimmel és a barátaimmal foglalkozni. Az egyetem nagy változást hozott: rengeteget követelnek, és folyton azt érzem, hogy lemaradásban vagyok. Mostanában alig van szabadidőm, így a tanulás rovására szoktam a hobbimmal foglalkozni, de igyekszem megtalálni az optimális utat az egyetem és a robotika között. 
 
Hogyan jutsz el az ötlettől a megvalósulásig?
A legnehezebb annak a megbecsülése, hogy meddig fog tartani, amíg végre elkészül, hiszen sok nehézség adódik útközben. A pókerező robotnál és Danielnél is kellett időt szánni a hardveres részre, megtervezni, legyártatni, majd jött a szoftverfejlesztés. Ezeknek az időmenedzselését nem tudom tervezni, nagyon ritka, hogy a tervezettnél hamarabb végzek velük. Általában kézzel, papíron szoktam felskiccelni, hogy mit hogyan képzelek el, akár több koncepciót is készítek, és abból választom ki a legeredményesebbnek tűnőt. Menetközben rengeteg módosítás történik, sokszor rájövök, hogy mégsem az volt a legjobb ötlet, amit választottam. A pókerező robotnál egyszer három hónapig dolgoztam valamin, majd találtam egy egyszerűbb megoldást, és az egészet elvetettem, hogy továbbléphessek. A kudarc kicsit fáj, de annak örülök, ha találok egy jobb utat. 
 
A budapesti innovációs verseny után jött Prágában a 25. European Union Contest for Young Scientists (EUCYS), majd Los Angelesben az Intel International Science and Engineering Fair (Intel ISEF). Miben különböztek ezek a versenyek? 
Amikor az innovációs versenyre jelentkeztem, helyezést akartam elérni, de álmomban sem gondoltam volna, hogy megnyerem. Most is emlékszem, hogy amikor felhívtak, hogy én lettem az első, nem hittem el. Amikor megtudtam, hogy az európai versenyre engem küldenek tovább, nagy terhet jelentett, hogy helyt kell állnom, de bizakodó is voltam, hogy újra szerepelhetek. A két verseny között négy hónapot dolgozhattam, itt végül különdíjat kaptam. A világversenyre újabb fél évem volt felkészülni, ezen sokat dolgoztam, továbbfejlesztettem a robotot. Itt második helyezett lettem, ami egészen elképesztő dolog, felejthetetlen élmény volt a számomra. A versenyeken sokszor tudni, mi a zsűri szakterülete: egy biológusnak máshogyan magyarázom el a robotot, mint egy informatikusnak vagy gépésznek, így minden előadás egy kicsit eltért a korábbitól. 
 
Beszéljünk a pénzről: miből fedezted az eddigi projekteket?
Az első az okos óra volt, aminek a költsége nem haladta meg a 10-15 ezer forintot, beleértve ebbe a közben tönkretett dolgokat is. Ezt szülői segítséggel és zsebpénzből fedeztem, ahogy a ledkockát is. A marógép részeit a Debreceni Egyetemtől kölcsönöztem, ezeket utána vissza is adtuk, így az se volt költségigényes. A pókerező robotot először hasonló költségvetésből próbáltam megvalósítani, de az összeg folyamatosan nőtt. A szüleim támogattak, majd az innovációs verseny díja hozta az első komolyabb összeget, amit befektettem. Danielnél a debreceni National Instruments támogat: a világverseny után ajánlottak segítséget, én pedig bemutattam nekik a projektet. A prágai vagy a Los Angelesi jelenlétnek másfajta haszna is volt: a médiamegjelenések segítettek abban, hogy kapcsolatot teremthessek más fejlesztőkkel, illetve cégekkel. A versenyek azért is fontosak, mert a díj változtat az ember látásmódján. 
 
Miben pontosan?
Abban, hogy bátrabban vágok bele új projektekbe. Az egyetem után innovatív fejlesztői munkát szeretnék végezni, akár saját céget is alapítanék műszaki profillal, mert a menedzselés is nagyon érdekel. Az összes projektemnél végig kellett kísérnem, hogy nem csak építek, hegesztek, forrasztok, de aztán el kellett tudni adni és szakemberekkel tárgyalni, hogy mit hogyan gyártsanak le. Az a legfontosabb, hogy olyan helyen dolgozzak, ahol szükség van a kreativitásomra, és egyedi dolgokat hozhatok létre.