Az osztálykirándulás mindig nagy buli, mert a társaság legalább fele csak a belét húzza, hogy meennyit meegyünk még, taanárnőőő, na neee, szomjan halook, fáj a láábam, tele van a hótököm a gyaloglással, nem vagyok én ló! De ló vagy, fiam!
A társaság kisebbik fele viszont élvezi, hogy előrerohanva boldogan beleugorhat minden ökörségbe, ami nincs kifejezetten megtiltva, mert előre senki se gondolta, hogy alkalom kínálkozik majd rá. Bújócskáznak és üvöltve rohangásznak egy veszélyes barlang mélyén. Halálordítással levetik magukat egy-egy szikláról. Egy talált sörösüveget ripityára törnek a sziklán, és kocsmabunyót imitálnak a szilánkokkal. Felfedeznek valami indát, amin Tarzan-módra lehet lengedezni mindaddig, míg el nem szakad, és elestükben rusnyán fel nem szakítják térdükön a bőrt. Addig dobálják egymást maroknyi békanyállal valami tócsa partján, míg egyikük térdig bele nem szakad a dögszagú szutyokba.
Az ofőnknek, Lalibának kisbabája van, ezért a föcitanár, Kuala Lumpur kísért el, meg Enci, a fiatal, mutatós tornatanárnő, aki végig a társaság belét vonszoló felével volt elfoglalva, de hiába pattogott köröttük, mint a kecskebogyó a deszkán, hiába papolt erőnlétről meg nyápickodásról, minden szava falra hányt borsónak bizonyult, amit amúgy elég gusztustalan elképzelni. Megvalósítani se könnyű – fel kéne húzni a vadon közepén egy falat, és borsót is nehéz itt keríteni. Vagy sziklafalra hányni mondjuk a csalánt. De ki eszik csalánt?
Kuala Lumpur azért kapta ezt a nevet, mert egyszer bemagoltatta velünk az országok fővárosait, és ha valamit elrontottunk, roppant humorosan, fáradhatatlanul rávágta, hogy naná, majd Kuala Lumpur, úgyhogy ettől fogva bármilyen bonyolultabb kérdés került elő az órán, hátulról megindult a dünnyögőkórus jó mély hangon, hogy KUALA LUMPUR, KUALA LUMPUR. Most, a kiránduláson naná, hogy a föcitanár kezelte a térképet, semmi áron nem akarta kiadni a kezéből, pedig egy ideje gyanús kezdett lenni, itt valami nem stimmel, erdészháznak se híre, se hamva, lassanként bekerített minket a sötét. Az eső is elkezdett szemerkélni, épp csak annyira, hogy átáztasson minden vászoncipőt és farmerzakót, meg hogy mindenki elkezdjen vacogni.
A tornatanárnő vallatóra fogta Kuala Lumpurt, aki össze-vissza hebegett, hogy itt kellene lennie, meg hogy ő ezt nem érti, meg hogy talán régi a térkép. Enci néni szeme szikrázott, és látszott rajta, hogy jelenleg szívesen csinálna valami cseppet sem kollegiálisat a kollégával. Nem is ütközött volna különösebb akadályba, hiszen Kuala Lumpur tipikus szódásüveg szemüvegű, ülőmunkás alkat volt, testsúlya kábé ötven kiló vasággyal és teniszlabdányi sörpocakkal együtt. Enci néni pedig az egyik ünnepségen kungfubemutatót tartott a sporttársaival, és csak úgy dőltek jobbra-balra az ipsék a forgórúgásaitól meg a repülőrúgásaitól. Jó, én se most jöttem le a falvédőről, az inkább betanult mozgás volt, afféle balett, de nem adtam volna fél percet Kuala Lumpurnak, ha Enci néni igazán bepipul és nekiront. Olyan vicces volt elképzelni azt a szerencsétlen föcitanárt, amint hörögve, véresen fetreng az avarban, hogy vigyorogni kezdtem, mint a vadalma, még fázni is elfelejtettem.
A mobilokat hiába nyúztuk, egyszerűen semmi térerő nem volt ezen a nyamvadt, Isten háta mögötti terepen, de persze nem is a térerőért mentünk a természetbe, mert az volt otthon is. Pontosabban otthon még volt. Mindegy, Enci néni agresszivitásából annyira futotta, hogy kitépte a térképet a földrajztudományok lángoló szerelmese kezéből, és Dani markába nyomta, aki cserkészcsapatot vezet, no meg igazolt tájfutó versenyző. Dani nem vesztegette az időt, fejlámpájával kicsit böngészte a papírt, hümmögött, majd kijelentette, hogy vészhelyzet van, mindenki gyűljön körbe, és figyeljen. Megkérte az embereket, hordjanak össze egy kupac gallyat, nem baj, ha nedves, de ne merészkedjenek messzire, ne szívódjanak fel. A máglya pillanatok alatt összegyűlt, most érdekes módon senki se húzta a belét. Dani addig turkált a nedves avarkupacokban, míg egy marék csontszáraz levéltörmeléket nem sikerült összekaparnia. Profi mozdulatokkal fészket rakott a tűznek, és fél percen belül lobogott a láng, megvilágítva a rémült és fázós arcokat.
Dani megállapította, hogy a turistaháztól valahogyan messzire keveredtünk, de számításai szerint lakott település van a közelben, úgyhogy ő elszalad odáig, és hoz segítséget. Ne aggódjunk, rakjunk mindig a tűzre, és maradjunk együtt, bátorított, azzal máris elnyelte az erdő. Hosszú negyedóra volt ez ott, a rengeteg közepén: horrorfilmbe illő vijjogások és nyikorgások és nyirkos csepegések borzolták a szőrt a hátunkon, rémülten pislogtunk egymásra, Kuala Lumpur pedig csüggedten piszkálta a földet egy bottal, míg Enci néni ki nem vette azt a kezéből, és a tűzre nem dobta. Bélu nem fért a bőrébe, és elkezdett szaftos kis rémsztorikat regélni, de bekussoltattuk. Zsani elkezdett volna figyelemelterelő, vidám történeteket mesélni, de bekussoltattuk. Anett bátortalanul javasolta, hogy énekelhetnénk valamit közösen, őt aztán meg pláne bekussoltattuk.
Aztán hipp-hopp megelevenedett az erdő, csörtetés hallatszott, de még mielőtt lett volna időnk megijedni egy esetleges vaddisznócsorda-támadástól, vidám, pálinkaszagú, nagyhangú és nagydarab fickók lepték el a tisztást, igazi vidéki vadkanok. Üvegből jó erős itókát kínálgattak körbe, velük volt Dani is, aki ingatag lépteiből ítélve már belekóstolhatott a jóba. Kiderült, a helyi művházban éppen lagzi zajlik, és a násznép nagy erőkkel sietett a keresésünkre. Enci néni Dani nyakába ugrott, hősnek nevezte őt, és követelte: meséljen, hogyan csinálta. Dani bevilágított az erdőbe lámpájával, mire itt is, ott is foszforeszkáló kis kukacok tűntek fel, fényösvényt alkotva a sötétben. Mikor ugyanis elindult, magyarázta most nekünk, a kutyaugatás-foszlányok és a falusi szagok után, világító szigszalagdarabokat aggatott a fákra, hogy visszataláljon. Mindig van nála egy tekercs, húzta elő a gurigát büszkén a zsebéből. Holnap reggel majd leszedegeti, mert a természetet nem szabad bolygatni. Enci néni kijelentette, hogy Dani nemcsak hős, hanem zseni is, és hip-hip hurrá, és feldobálta volna a magasba, de ekkor az egyik koma itallal kínálta, ő meg olyan alaposan meghúzta az üveget, hogy egy darabig csak kapkodta a levegőt.
A művház padlóját aztán szépen beterítettük kabátokkal meg hátizsákokkal. Kerítésszaggatótól letaglózott diákok hortyogtak mindenfelé, a szomszéd teremben meg szólt a lakodalmas muzsika, és mielőtt engem is elnyomott volna az álom, az ajtórésen még láttam, amint Enci néni és Kuala Lumpur édes kettesben lassúznak a millió, millió, millió rózsaszál dallamára.
Illusztráció: P. Szathmáry István