Lalibának, az ofőnek megcsináltuk a Láthatatlan Padot. Pedig Láthatatlan Padot csak nagyon ritkán csinálunk, ez már irtó nagy tisztelet jele, de azt kell mondjam, Lalibá rászolgált, még ha egy ofőt, akinek egy rakat rémes kötelessége van, illene is élből utálni. Ahogy anyám mondaná, eleve hatalmas fegyvertény (ezt a szót anyám valamiért különösképpen szereti, ha nem is mindig jól használja), szóval FEGYVERTÉNY, hogy Lalibá férfi és családos ember létére kitart egy olyan áldozatos és pocsékul fizetett pálya mellett, amilyen a tanári. A tetejébe még osztályt vállal. A tetejébe még figyel is ránk, elbeszélget anorexiagyanús lányokkal és füvezésgyanús fiúkkal, kiszagolja a családi tragédiákat, és próbál akcióba lépni. Mikor Daninak, aki tájfutó, az apját kirúgták a munkahelyéről, Lalibá kiügyeskedte, hogy az osztálykirándulás-pénzt összedobjuk mi, többiek, nehogy már emiatt maradjon le a srác a buliról. Daninak meg azt mondta, hogy alapítványi támogatás van, nem kell perkálni.
A láthatatlan pad története igazából egy nagyon is jól látható paddal kezdődött. Tizedik év elején az iskolarendező jótét lelkek teljesen váratlanul egy hosszú padot raktak ki az osztályterem ajtajához, a folyosóra. Valami holland adományból kaptunk egy párat, mielőttünk is pont elfért egy. Marha jól nézett ki, hogy olyan marha hosszú, vígan ücsörögtünk rajta, tehénkedtünk rajta, megpróbáltuk kitúrni egymást, ezen olvastunk, tableteztünk, ezen csókolóztak a párok, uzsonnáztak az uzsonnázók és gajdoltak kórusban amerikai slágereket a lányok. Zsani táncolt rajta, Artúr megcsinálta az ülőtartást és felment kézenállásba, Norbi pedig pazar dobszólót nyomott le rajta, csak úgy csapódott a hang ide-oda a folyosókon, a gondnok egészen szúrós szemmel jött fel a földszintről, hogy azonnal fejezze be. Egyszer aztán valaki, szerintem Bélu, de Márk szerint Márk, Zsani szerint pedig Zsani, szóval mondom, valaki azt a bűvös mondatot találta kiejteni, hogy:
- Te, ezen az egész osztály elférne!
És persze az ötletet döbbent csend, majd szorgos megvalósulás követte. És sikerült!
Igaz, elég nagy volt a zsufi, a csajok kénytelenek voltak egymás ölébe ülni, de a rekord létrejött, és az egész osztály, na jó, néhány antiszoc kivételével MAJDNEM az egész osztály ott ücsörgött a padon, a fotó pedig ment fel rögtön a Facebookra. Ha lett volna kis eszünk, és jobb mobillal fotózzuk, még tablóképnek is faja lett volna, jobb mint a sok ötlettelen vagy túlötletelt többi. Mindegy, én szóltam, csak későn.
Szegény pad aztán meg is unta a tömegnyomorgást, jó érzékkel pont egy szülői értekezletre beküldött szerencsétlen nagymama alatt szakadt le, majdnem szívbajt kapott a nénike. Reméltük, hogy megcsináltatják, de arra ugyan várhatunk... Megsirattuk, és azóta ha valaki olyan jön az osztályba, akit nagyon bírunk, a kedvéért összerakjuk a Láthatatlan Padot.
Ezt már nem tudom, ki találta ki, szerintem Bélu, de Márk szerint Márk, Zsani szerint pedig Zsani. A lényeg, hogy ülőtartásban, hátunkat a falnak támasztva felsorakozunk az ajtó mellett, a folyosón, mintha még mindig a padon ülnénk, amely már nincs alattunk. Lalibá éppenséggel azzal érdemelte ki a Láthatatlan Padot, hogy előző nap babája született, immár a harmadik gyerek. Karikás szemmel, hullafáradtan vánszorgott fel a lépcsőn, de a padunkat meglátva elvigyorodott, mi meg tapsviharban törtünk ki.
Kis kosárka volt a karján, mint Piroskának nagyihoz menet, aztán mikor leemelte róla a kockás konyhakendőt, kiderült, hogy műanyagpoharak vannak benne és két palack behűtött kölyökpezsgő... A hangulatot égig dobta a nullafokos maligánszint, a zongora varázsütésre kinyílt, Bélu hatalmas akkordhullámokkal kísérte a HEPPI BÖRZDÉJT, ezt a teljesen helyénvaló nótát, hiszen a kicsinek tényleg születésnapja volt, még ha nulladik is. Lalibá körbeadta a mobilját, a fotókon egy elcsigázott manóarc bámult öreg szemmel a világba.
Lalibá mesélt a két nagyobbról, a kommentárjaikról... Mi többiek is összedobtuk a régi sztorikat. Kiskorában egyikünk irigykedett, mert a babáknak nincsen foga, nem is kell mosniuk. A másik érdeklődött, hogy került a baba a pocakba, vajon felvágva és lenyelve, mint a szalámi? A harmadik firtatta, nem lesz-e koszos a kistesó, ha kiesik anyából. Volt, aki azt mondta, nem baj, ha késik a baba, a doktor bácsi majd kinyomja anyuból. Más meg, amikor kérdezték, kisfiút vagy kislányt szeretne jobban tesónak, rávágta, hogy krokodilt. A féltékenyebbje persze, miután megunta az új jövevényt, rákérdezett, hogy ha már majd tud járni, ugye, visszaadjuk az anyukájának. És volt, aki két hét kistesós létezés után odavágta, jó fej kiskölök, de elég belőle ennyi, kidobhatnánk a kukába. Gyorsan elröppent az óra.
A műsor szünetben folytatódott, Ildit ugyanis addig nyúztuk, míg félliteres vizespalackját be nem bugyolálta a tornatrikójába, és az így létrejött csecsemőutánzaton be nem mutatta az összes létező babázós trükköt. Vérprofin kezelte, mint Bruce Lee a nuncsakut, ugyanis négy kisebb tesója van, továbbá megnyerte a Vöröskereszt-versenyt, és hülyére keresi magát bébiszitteléssel. Megmutatta, hogyan kell mellkasra vagy karra fektetni a picit, hogyan kell vigyázni a gerincével és a lebiccenni készülő fejével, hogyan kell a hóna alá csúsztatott hüvelykujjunkkal tartani a hátát, milyen tornáztatásra van szükség, ha csikar a pocak, mik a nyerő büfögtetési technikák, hogy kijöjjenek azok a csúnya, savanyú, aludttejes buborékok...
Mikor becsöngettek, még mindig ott álltunk, tátott szájjal figyelve, amit Ildi a köldökcsonk tisztításáról, a hajlatok bekrémezéséről, a popsi hintőporozásáról, valamint fürdetési, szoptatási, etetési és pelenkázási alapismeretekről adott elő. Ez a trikóba pólyált vizespalack, ez a valószínűtlenül pöttöm lény félig-meddig osztálytársunk lett, és a hátunk borsózott, mikor arra gondoltunk, hogy akármekkora szőrös, pattanásos és büdös lovak vagyunk, ahogy az ősök emlegetnek, valamikor ekkora bogyók voltunk mindannyian.
Illusztráció: P. Szathmáry István
