A 2006/2007-es tanévben kapott először támogatást Csorvási Arnold a Nyilas Misi Egyesülettől. A Kolozsvári Műszaki Egyetem számítógép-mérnöki szakán negyedéves Arnolddal többek között versenyekről és a támogatás hasznosulásáról is beszélgettünk.
Honnan indul a történeted?
Marossárpatak kisebb település Marosvásárhely közelében, itt töltöttem a gyerekkoromat, ide jártam elemi iskolába és gimnáziumba. A líceumi tanulmányaimat Marosvásárhelyen folytattam, onnan kerültem Kolozsvárra. Marossárpatak olyan, mint minden falu: mindenki ismer mindenkit, a barátaimmal sok időt töltöttünk együtt. Az iskolának, ahol az elsőtől a nyolcadik évfolyamig ugyanazok tanítottak minket, olyan háromszáz tanulója lehet.
Akkor már tudtad, hogy számítástechnikával akarsz foglalkozni?
Nem, sokáig nem gondolkodtam ezen. Nyolcadikos koromban sok versenyre jártam, amelyeket a matematikatanárom ajánlására próbáltam ki. És mivel sikereim voltak, arra jutottam, hogy szeretnék reáltárgyakkal foglalkozni. A baráti és ismerősi körben kezdtem tájékozódni arról, hogy milyen informatikát tanulni a líceumban, és amit hallottam, annak alapján úgy döntöttem, hogy megpróbálom.
Mindenben ennyire tudatos vagy?
Van, amit szeretek előre tervezni, de van, amit a véletlenre bízok. A testvérem közgazdaságtudományt tanult, láttam, hogy az a terület engem különösebben nem vonz, ahogy a humán tárgyak sem. A családból elsőként vágtam neki a reáltudományoknak.
Sok versenyen indultál. Milyeneken?
Az 5-8. osztályban mindent kipróbáltam: többféle magyar és matematika versenyen is indultam. Kilencedikesként új környezetbe kerültem, ahol nem ismertem senkit, aztán itt is jöttek a versenyek. A földrajz következett: a tanárom nagyon jó felkészítő volt, Erdélyben második lettem egy versenyen, aztán nemzetközire is eljutottam. Közben jöttem rá, hogy a matematika jobban érdekel, így következtek a matekversenyek, ahol dobogóra állhattam, dicséretet is kaptam, nemzetközi versenyre is eljutottam. Közben még megnéztem azt is, milyen egy fizikaverseny, mert a tanárom biztatott, hogy induljak.
A tanári biztatáson túl miért versenyeztél?
Kis koromban nagyon lámpalázas voltam, és mivel tudtam, hogy a versenyeken nagyobb az izgalom, azt gondoltam, hogy ez majd segít abban, hogy elmúljon a bennem lévő feszültség. A vizsgákra való felkészülésnél is hasznát vettem ennek a tapasztalatnak. Fontos volt, hogy új közösségekbe kerültem be, máig tartó barátságok szövődtek. Ha nem sikerült egy verseny, akkor azt nem feltétlenül éltem meg kudarcként: abban bíztam, hogy következő alkalommal jobban teljesítek, és ez motivált. A felkészítő tanáraim sokat segítettek, igazolást adtak arról, hogy nem mást csinálok, hanem valóban versenyre készülök. Volt olyan, hogy az osztálytársaim szóvá tették, de őket sem zavarta különösebben, mert az osztályból is többen versenyeztünk.
Hogyan hallottál először a Nyilas Misi Egyesületről?
Az 5-8. osztályban volt egy angoltanárom, aki megemlítette, hogy van egy pályázati lehetőség. Mindent előkészített nekem, segített összeállítani az anyagot, amit a hetedik osztály végén elküldtem. Először nyolcadikos koromban kaptam meg, azóta folyamatosan ösztöndíjas vagyok. Ismerősöknek beszéltem róla, közülük is többen pályáztak, volt, aki szintén megkapta.
Mit írtál a pályázatban?
Be kellett mutatni magamat, arra fektetve a hangsúlyt, hogy mit szeretnék a jövőben csinálni, milyen irányba akarok haladni, miféle elképzelésekkel rendelkezem a továbbtanulás terén, de biztosan azt is értékelik az elbíráláskor, hogy a pályázónak milyen ötletei vannak, mennyire tud jól gondolkodni. Leírtam, hogy szeretek tanulni, szeretem a kihívásokat, szeretek versenyre járni, és ezt akarom folytatni az egyetemig, vagy talán tovább is. Az egyesületnek kétféle támogatása van: középiskolásoknak és egyetemistáknak szóló. A támogatás időtartama függ a támogató szándékától, de általában hosszú időre kötelezik el magukat a nyertesek mellett. Be kell küldenem az elért eredményeket, az érdemjegyeket, tájékoztatnom kell a támogatót a terveimről. Személyesen nem ismerem a támogatómat, de interneten kommunikálunk egymással, persze ez a kapcsolat lehet sokkal személyesebb is, ahogy másoktól hallottam. Jó érzés tudni, hogy valaki gondol rám.
Marosvásárhelyről miért Kolozsvárra jöttél?
Romániában nincs túl sok választási lehetőség: aki orvostudományokat akar tanulni, Vásárhelyre vagy Kolozsvárra megy, aki a műszaki tudományok iránt érdeklődik, inkább a Kolozsvári Műszaki Egyetemre jelentkezik. Úgy éreztem, hogy itt erős a képzés, sok újat fogok tanulni, még ha pontosan nem is tudtam sokáig, melyik szakra jöjjek. Az egyetemről eljött hozzánk két tanár, akik bemutatták a képzést, és az is segített a döntésben, hogy beszélgettem itt tanuló egyetemistákkal is. Úgy érzem, jól döntöttem, amikor számítógép-mérnöki szakra jöttem: sok tanár nagyon felkészült, érdekes témákat hoznak, ez mind sokat számít. A négy éves alapszakot most fejezem be angol nyelven (a másik lehetőség a román lett volna), a kétéves mesterire nem maradok, mert szeretnék kutatással foglalkozni, amire itt kevésbé van lehetőség, ezért külföld felé tájékozódom.
Mit jelentett az egyesületi támogatás a számodra az elmúlt években?
Az egyesület az egyetem befejezéséig biztosítja a támogatás továbbítását. Valódi segítség volt: középiskolában az ingázáshoz a havibérletemet ebből fizettem, egyetemistaként pedig a bentlakás költségére fordítom. Az egyesület más programjaiban is többször részt vállaltam: a tehetségnapokon beszéltem a tapasztalataimról. Fontos volt, hogy részt vehettem a személyiségfejlesztő táborban: egy hetet töltöttünk Torockón, ahol mindenki beszélt önmagáról, megéltük, hogy milyen teljesen más emberekkel együtt lenni. Olyan játékokat játszottunk, amelyekből kiderült, mennyire tolerálsz egy másik embert, de egy falu működését is szimulálnunk kellett: sok mindent elárul, kiből lett pap, rendőr vagy tanító.
Mit vár el az egyesület cserébe a támogatásért?
Úgy érzem, semmit. Önzetlen segítséget nyújtanak, amit én bármikor szívesen viszonzok, ha szükség van rá.
Kapcsolódó anyagunk:
