Dr. Czeizel Endre professzor, a Magyar Tehetséggondozó Társaság tiszteletbeli örökös elnöke a közelmúltban magas kitüntetésben részesült: megkapta a Nemzeti Tehetségsegítő Tanácstól a Tehetségek Szolgálatáért életműdíjat. A tanács az életműdíjat legalább húsz éves, kiemelkedően sikeres és példamutató tehetséggondozó tevékenységért adományozza.
A Galenus Kiadó gondozásában jelent meg Czeizel Endre orvosgenetikus Bárdossy Péterrel közösen jegyzett új kötete, a Kertész Imre és a sors. Az igényes kiállítású, számos ritkán vagy sosem látott fotóval illusztrált karcsú kötetet valójában három hosszabb tanulmány alkotja: az első fejezetben a szerzők Kertész családfáját elemzik, a következőben Czeizel professzor lendületes, kreatológiai alapvetésű portrét rajzol a Nobel-díjas íróról, végül távolabbra tekint, amikor a magyar géniuszok vallási-kulturális származásáról közöl figyelemre méltó elemzést.
A kötetben bevallottan az egyestől haladunk az általános felé, és amellett, hogy a szerző egy általa nagyra tartott géniuszt igyekszik megérteni az orvostudomány és a genetika segítségével összegyűjtött információkból, Czeizel Endre szándékai között vitán felül ott áll saját, sok évtizedes karrierjének az összegzése is.
Kertész Imre családfáját elemezve a szerzőpáros módszere az, ami igazán különleges: a mindannyiunk számára elérhető művek, a Kertésszel ápolt személyes kapcsolat és a többszöri magánbeszélgetések, továbbá a levéltárakból elérhető és onnan gyűjtött információk és adatok összekapcsolódnak egymással. A cél egy minél teljesebb, a lehető legkevesebb lyukkal megszőtt elbeszélés előállítása, ami sikeresen meg is valósul. Czeizelék nem sétálnak be az írói életműveket elemzőket gyakorta fenyegető csapdába: a szépirodalmi műveket nem olvassák rá „egy az egyben” a biográfiára, ugyanakkor egyfelől tájékozottságuk igen alapos a kertészi szöveguniverzumban, másfelől téziseik igazolására jó érzékkel választják ki a vonatkozó passzusokat.
Az egész kötet egyik legizgalmasabb alfejezete a Kertész Imre gyermektelenségéről szóló rész, ahol a gyermekvállalás örömét és szükségességét évtizedek óta hirdető genetikusnak a Kertész nagyon is meglapozott döntését tiszteletben tartó magánemberrel kell vitáját megvívnia: Czeizel, ahogy maga írja, „hideg ésszel” igyekszik a miértet megérteni, ám nem titkolja, mert nem titkolhatja ellenérzéseit a döntéssel szemben. Ehhez a témához kapcsolódik a fejezetet záró rövid és tanulságos összefoglalás is arról, hogyan befolyásolja a kertészi családtörténetet a holokauszt: Czeizel a hiteles ember józanságával tér ki a Kertész magyarságát megkérdőjelező nemtelen támadásokra is.
A Nobel-díjas író géniuszságának kreatológiai elemzését nyújtó második nagy egység kiindulási alapját a Czeizel Endre által működőképesnek vélt tehetségmodell részletes bemutatása jelenti. Mint a legtöbb hasonló koncepció, ez is azt vizsgálja, mi szükséges ahhoz, hogy a tehetségígéretből tehetség, valódi talentum, esetleg egészen kivételes esetekben zseni vagy géniusz váljon. A meglévő adottságok (általános értelmi képesség, specifikus szellemi képességek, kreativitás, motiváció) és a külső faktorok (család, iskola, kortársak, társadalom) „összeolvasása” egy 2x4 faktoros tehetségmodell felállítását teszi lehetővé, amit Czeizel az ún. sors-faktorral egészít ki. A fejezet hátralévő részében a genetikus az egyes faktorokat részletesen végigelemzi Kertész biográfiájára és írásaira vetítve, kitartóan kutatva a választ arra a kérdésre: miben különbözik, mitől más Kertész Imre, mi teszi őt géniusszá?
A Kertész megjelent írásaiból vagy a szerző vele folytatott beszélgetéseiből vett idézetek szerves részévé válnak a tudományos elemzésnek. Kertész meglehetősen borús önelemzése is szóba kerül ezeken a lapokon, de Czeizel még az olyan, első olvasásra tán nehezen felfogható idézeteknek is helyet talál analízisében, mint amikor Kertész saját életműve ésszerűtlenségéről ír, egyszersmind termékeny vitát kezdeményezve az íróval: „Az én úgynevezett pályám legföljebb egy utólagos konstrukció eredménye lehet – ha valaki a logika téveszméjét akarná becsempészni a különben spontán és megmagyarázhatatlan folyamatokba. Felejtsd el a pályát, és próbálj ehelyett egy teljesen tanácstalan fiatalembert elképzelni, aki – miért, miért nem – írni kezdett, ceruzákat hegyezett és fehér papírlapokat teregetett maga elé, miközben rémülten látta, hogy ezt a tevékenységét semmi sem igazolja, sőt egyenesen ésszerűtlen, amit művel.” (63.o.)
A kötet záró fejezete, A magyar géniuszok vallási-kulturális származása című a szó lehető legjobb értelmében vett provokatív írás. Czeizel Endre nem annyira egyensúlyoz két szerep, a tudósé és a magánemberé között, mint inkább dialógushelyzetbe hozza két „énjét”: amellett, hogy törekvése kétségkívül sikeres, olvasóját is ráveszi szelíden erőszakos módszerével, hogy valljon színt számos, a mai Magyarországon aktuális kérdés kapcsán. Amikor például a fejezet elején saját filoszemita érzéseiről vall őszintén, akkor Czeizel Endre azt is elmondja: úgy véli, hogy tartozást ró le a magyar tudomány és művészet zsidó származású nagyjairól szóló számos kötetével, tanulmányával.
Hipotézise meglehetősen egyszerű: miközben a magyar népen belül a zsidók aránya sosem volt több öt százaléknál, a magyar Nobel-díjasok esetében ez az arány eléri a hetven százalékot (és ha globálisan nézzük ezeket a számokat, szintén meglepő arányt kapunk: miközben a világ lakosságának 0,2%-a vallja magát zsidónak, az összes Nobel-díjasra vetítve ez a szám meghaladja a húsz százalékot.) Czeizel elszánt tudósként a továbbiakban a miértre próbálja megtalálni a választ: statisztikákkal és kimutatásokkal igazolja, hogy az arányszám, ha különböző mértékben is, de rendre visszaköszön a legkülönbözőbb tehetségterületeken: a szerző matematikusok és zenészek, költők és festők esetében végzett hosszú vizsgálódásainak eredményét teszi közzé ezeken a lapokon. Czeizel a már korábban felrajzolt tehetségmodellt alapul véve dolgozza ki következtetéseit, tekintetbe véve a zsidó származású családok szociális, kulturális hátterét, amely adatokkal gondosan alátámasztott feltételezése szerint erősen befolyásolta a közülük kiemelkedő tehetségek és géniuszok pályáját.
A kötet záró fejezete a népszerű orvosgenetikus saját pályájának emlékezeteként, elméleti kutatásainak és gyakorlati tapasztalatainak közérthető formába öntött összegzéseként is értelmezhető. Miközben a professzor a mai magyar népesség – egyébként a közvélemény számára alighanem meglepő eredményeket tartogató – genetikai térképét megrajzolja, kitér olyan általános témákra is, mint a népességgenetika alapfogalmai vagy éppen a zsidóság eredete. A kötet erénye, hogy nincs az a nehéz, vitatott, ellentmondásos téma, amiről Czeizel Endre ne tudna könnyed, olvasmányos stílusban írni, miközben ezzel nyilvánvaló összefüggésben a pedagógusi attitűd is végig jól kitapinthatóan jelen van. A közérthetőség ugyanakkor nem megy a tudományosság rovására, hiszen Czeizel természetesen nagyon pontosan tisztában van a tudományos ismeretterjesztő stílus ismérveivel. Czeizel Endre kötete nagyszerű tisztelgés és érdekfeszítő utazás egyetlen Nobel-díjas magyar írónk, Kertész Imre élete és műve felé.
