– Kutatási területe a társadalmi-ökológiai rendszerek rezilienciája. Szinte ismeretlen nálunk ez a tudományág. Mit értsünk alatta?
– A reziliencia a komplex-adaptív rendszerek egy fontos tulajdonsága. Azt a képességet írja le, amellyel a rendszer képes az őt érő külső hatásokat feldolgozni és önazonosságát, működésmódját megőrizni. A rendszerek különböző életszakaszaikban különböző mértékben képesek erre: vannak nagyon strapabíróak és vannak, amelyek egy apró hatástól is összeomlanak. Sokféle komplex adaptív rendszer van, az erdők, tavak, kultúrtájak, városok mind tekinthetők ilyennek. Közös tulajdonságuk, hogy részben kiszámíthatatlanul viselkednek, külső és belső erők hatására folyamatosan változnak.
A társadalmi-ökológiai rendszerek működését sokféleképpen lehet megközelíteni tudományos szempontból. Az én tudományterületem központi gondolata az, hogy el kell fogadnunk a természet folyton változó, kissé öntörvényű mivoltát, nem lehet kontrollálni. Ha mégis megpróbáljuk, akkor előbb-utóbb súlyosabb problémáink adódnak, mint amit eredetileg kontrollálni akartunk. A rendszer változásaiban, ha irányítók nem is lehetünk, résztvevők azonban vagyunk. Sokféleképpen élhetünk a tájainkban, számos ezek közül csökkenti az élőhelyek rezilienciáját, mások meghagyják a komplexitásukat, amelyekben az alkalmazkodó képességük rejlik. Bizonyos művelési módok még növelik is az élőlények sokféleségét – ez a rendszer egyik fő erőtartaléka.
Saját szerepünk megértése nemcsak azért kulcsfontosságú, mert a helytelen kezeléssel értékeket pusztítunk el és bajt hozunk a saját fejünkre, hanem azért is, mert egy egészségesen működő, reziliens rendszer képes lehet többé-kevésbé megvédeni a benne élő társadalmat olyan veszélyektől, amelyek például a klímaváltozás következtében fenyegetnek. Ezek a veszélyek igen komolyak és közeliek, egy reziliens élőhely azonban sokat tehet azért, hogy a benne élők képesek legyenek alkalmazkodni a váratlan kihívásokhoz.
– Ön a blogján, a Reziliencián azt írja: "Az emberek kommunikációja, önképe, világfelfogása... komolyan befolyásolja a termelő-fogyasztó stratégiákat, versenyt és együttműködést". Pontosan mit ért ezalatt?
– Az emberek sokféleképpen gondolkodnak arról, hogy mit tartanak jónak, szépnek, mit rossznak, haszontalannak. Ezek alapján fogják eldönteni, hogy hogyan rendezik be az életüket, hol élnek, mire tanítják a gyerekeiket, milyen dolgokért lelkesednek, vagy hajlandók áldozatot hozni és hasonlók. Lassan a tudásuk is hozzáalakul ezekhez az elképzelésekhez, néhány generáció után már egzotikusnak számíthat az olyan tudás, ami korábban hétköznapi volt. Természetesen ilyen átalakulások jó irányba is lezajlanak: tíz éve kinevették volna azt, aki azt állítja, hogy biciklisták tízezrei lesznek a budapesti főutakon – mégis megtörtént.
Hosszan lehetne filozofálni arról, hogy az ember hogyan határozza meg magát a természethez és a többi emberhez képest: a természet részeként vagy egy attól független lényként tekintünk magunkra? Közösségként, versenyként, harcként vagy független egyének halmazaként tekintünk a társadalomra? Ezek talán a legalapvetőbbek – valójában sok könyvet írtak már tele ezzel a témával nálam okosabbak.
Abban a bejegyzésben, ahonnan ez a mondat származik, arról volt szó, hogy egy kultúrtáj lakóinak „természeti erőforrás menedzsment” stratégiáját hogyan alakítja a hitük, emberképük, közösségük és hagyományaik. Mindezt úgy, hogy sose hallottak „természeti erőforrás menedzsmentről”, volt viszont egy olyan hagyományuk, ami biztonságosan segítette az egész közösséget abban, hogy alkalmazkodjanak a természet apró változásaihoz lakóhelyükön: így az ember és a többi élőlény is jól jár.
– Azt is írja blogján, ha a kisebb gazdaságokat a gazdasági-társadalmi játékszabályok arra ösztönöznék, hogy megosszák egymással a tudásukat, nálunk is működhetne ez a rendszer. Ezek szerint Magyarországon nem nagyon találni működő példát erre?
– Ez a gondolat megint csak az előbbi közösség (
egy bali rizstermesztő vidék) kapcsán merült fel. Látványos a különbség azon kevés magyar település között, akik kooperációra és saját jövőképre építik a közösség működését, és azok között, akik nem. Rozsály és Markóc például olyan települések, ahol valahogy sikerült legalább részben elérni azt, hogy az emberek ne a hipermarketekben szerezzék be az élelmiszert és egyéb javakat, hanem egymástól: nem nehéz belátni, hogy ez mennyivel jobb a helyi gazdaságnak, és hogy mennyire más életstratégiát követel az egyénektől is. Az előbbi nagyon szimpatikus a legtöbb embernek, az utóbbi azonban nagyon nehéz egy más értékekre építő kultúra közepén.
– Milyen játékszabályok hiányoznak legfőképpen?
– Az élet számos területén lenne mit újragondolni: a földbérleti szerződések kapcsán lelepleződött tömeges korrupció, a központosítás és a rendkívül alacsony színvonalú társadalmi diskurzus talán a legfontosabb okai a bajoknak. Ha egy szóban kellene összefoglalni azokat az elveket, amelyeknek a megvalósulása reziliensebb, fenntarthatóbb és mindenekelőtt boldogabb helyi közösségeket hozna létre Magyarországon, akkor egyértelműen a szubszidiaritás lenne az.
A lényege az, hogy minden kérdésben azon a lehető legalacsonyabb szinten szülessen döntés, ahol az még optimálisan végrehajtható. Ha ez az elv érvényesülne, akkor a döntések tekintélyes részét település szinten hoznák, és csak az országos ügyekkel foglalkozna a kormányzat, míg az unió csak olyan kérdésekhez nyúlna, amelyek valóban igénylik, hogy az összes tagállamban azonos módon legyenek szabályozva. Ha az emberek éreznék, hogy a döntéseiknek valódi következménye van, akkor előbb-utóbb a felelősségtudat és a hosszú távú gondolkodás is megjelenne.
– Ön végzett orvos, mi vezette mégis erre a szinte ismeretlen tudományterületre?
– Az az igazi kérdés, hogy mi vitt az orvosira… A pályaválasztás nehéz dolog, nem sikerült elsőre. Az egyetem végén már láttam, hogy mást szeretnék, aztán néhány rövid kitérő után a zöld-mozgalomban találtam magam. Itteni munkáim során ismerkedtem meg Fülöp Sándor zöld-ombudsmannal, aki később meghívott munkatársai közé. Itt találkoztam először a rezilienciával. Elolvastam
Brian Walker Resilience thinking című könyvét a PhD-képzésem elején, és ekkor döntöttem el, hogy ez a téma elég érdekes és fontos ahhoz, hogy alaposabban elmerüljek benne.
– Miként kívánja felhasználni az ösztöndíjat?
– Magyarországon még kevesen ismerik ezt a szemléletmódot, olyan tudományos intézmény pedig, ahol hangsúlyosan ezzel foglalkoznának, egyáltalán nincsen. A témaválasztás automatikus következménye volt, hogy valamennyi időt külföldön kell eltöltenem. Az ösztöndíj tette lehetővé, hogy a téma nemzetközi központjába, a
Stockholm Resilience Centre-be jöttem tanulni, itt az elmélet megalkotóitól és legnevesebb művelőitől tanulhatok, a tanultakat felhasználni viszont otthon fogom: a disszertációm Tokaj-Hegyaljáról szól majd.
