Demarcsek Zsuzsát, a nyíregyházi Vásárhelyi László Alapfokú Művészeti Iskola igazgatóját, Örökös Aranygyöngyös Táncost, számos elismerése mellett a Népművészet Ifjú Mestere címmel is kitüntetett táncpedagógust, a MATEHETSZ nyári Tánc-tér Táborának egyik vezetőjét ezekről a témákról, továbbá szülői és tanári tapasztalatairól is kérdeztük. A legfontosabb tanácsa: a gyerek érezze jól magát a bőrében, semmit ne erőltessünk rá, ugyanakkor engedjük bevonódni.
- A tánc esetében hogyan történik a tehetségazonosítás?
- Természetesen minden tanárnak van erről egyéni tapasztalata, amelyeket egy átfogó kutatásban összegeztünk. A tavaly megjelent Tánc-OK című kötetben számoltunk be eredményeinkről, alsó és felső tagozatos, illetve középiskolás korosztályok szerint bontva a tanulságokat. A szempontlistánkra most mérési rendszert telepítünk, arra pedig gyakorlatsort dolgozunk ki. A célunk az, hogy a próbaterembe lépő gyerekről meg lehessen mondani, mennyire tehetséges. Ingoványos talajon járunk, erre bizonyíték egy másik kísérletünk. Itt összevetettük, mennyire gondolja tehetségesnek a pedagógus a diákot, a szülő a saját gyermekét, illetve a gyerek önmagát, majd egy harmincórás kurzuson képeztük a diákokat, ahol végül a saját műveikkel versenyeztek. Megdöbbentő volt látni, hogy volt olyan gyerek, akit először nem is javasoltak a képzésre, végül második helyezést ért el…
- Mi az ideális kora a táncos tehetség felismerésének?
- Amikor már a gyerek jár és mozog, érdemes figyelni, vagyis óvodás korban, sőt előtte. Rendkívül hasznos volna, ha az ölbéli játékok, népi gyermekjátékok ismerete kötelező tananyag lenne. Ezeket nagyszüleink még természetes módon játszották velünk, mára azonban teljesen eltűntek, viszont a gyermek testének, beszédének, mozgásának egészséges fejlődése szempontjából elengedhetetlen lenne, hogy a ringó-mozgató játékokat, a természetvarázsló mondókákat megismerje, azokat a saját bőrén tapasztalja. Úgy gondolom, hogy a táncnak sokkal szélesebb feladata van, mint a tehetségazonosítás.
- Mire jó, miért hasznos a tánc önmagán túl egy fiatal számára?
- Akiben megvan a kellő elhivatottság és szorgalom, annak feltétlenül ott a helye a táncos pályán. Mégis fontos volna, hogy széles tömegekhez eljusson a tánc ismerete és szeretete. Egyszerű példát mondok: aki már táncolt, annak nem jelent problémát az ismerkedésnél a másik érintése, megfogása, teljesen természetes, hogy együtt mozog valakivel. Erősen ajánljuk a táncot például a matematikában, informatikában tehetséges gyerekeknek, hiszen fontos lenne, hogy rálássanak más világokra is. A tánc hatékonyan segít a személyiség integrálásában és abban, hogy ki-ki elszakadjon a saját szakmájától, bekapcsolódjon más tehetségterületek munkájába is. A nyári Tánc-tér Táborban a diákok először megdöbbentek, amikor jeleztem, hogy a tánc mellett lesz képzőművészeti és drámafoglalkozás is, aztán amikor ecsetet vettek a kezükbe vagy drámás játékokat kezdtünk játszani, beszippantotta őket a más közeg.
- Milyen gyakorlati hatása van az „össz-művészeti” szemléletnek?
- Mi a nyíregyházi Vásárhelyi László Alapfokú Művészeti Iskolában például olyan projektekben gondolkodunk, amelyekben egy-egy téma köré képzőművészeti, zenei, táncos, színházi „produkciók” sorakoznak. A kreatív, kihívást jelentő feladatok örömet okoznak felnőttnek és fiatalnak egyaránt. Természetesen ez keményebb munka, mint megmondani, hogy ki mit tanul, illetve mit tanít, de jóval nagyobb élmény is egyben – mindenkinek. A pedagógusok például elkezdték egymást jobban becsülni, miután látták, a kollégáik hogyan dolgoznak a gyerekekkel. Amellett, hogy beleláttunk egymás munkájába, egymásra is hatottak a különböző módszerek, így aztán mára minden kiállításunk szerves része a zene vagy a tánc.
- Térjünk vissza a kezdetekhez: általában a szülők keresik fel a pedagógust, ha tehetséges a gyerekük?
- Nyíregyházán sokan hallottak a művészeti iskoláról, hozzák is a gyerekeket. Az általános tanácsunk az a szülőknek, hogy jöjjenek be, üljenek le a gyerekkel a próbateremben, aki ha ott jól érzi magát, akkor maradjon, de ha fél, akkor nem szabad erőltetni a táncot, különben negatív élményként ragad meg. Nem lehet ráterhelni a gyerekre azt sem, ha tehetséges: fontos, hogy meghívásnak, lehetőségnek észlelje, ne pedig kötelező penzumnak, hiszen ha kellemetlen élmények érik, az megriaszthatja, dacreakciót válthat ki belőle. A bevonódás után pedig hagyni kell, hogy ő hozzon ki belőle annyit, amennyit ez neki ér. És belőlünk, pedagógusokból is pontosan annyit hoznak ki a tanulóink: szívesen áldozunk extra időt a gyerekekre, de a törődés mértékét, intenzitását ők határozzák meg. A harmadik pillér természetesen mindig a szülő. A néptáncnál egyszerű őket bevonni, hiszen az első táncórán a szülők ottmaradnak, kíváncsiak, megnézik a gyereküket, aztán a viseletet ki kell mosni és vasalni, ha megyünk fellépni, akkor a szülő hozza a gyereket és így tovább. Apró lépésekkel a szülő tehát részesévé válik a folyamatnak, mi pedig energiát fordítunk arra, hogy ne csupán „kiszolgáló” szerepben legyen jelen: szülő-gyerek táncházat szervezünk, családi vetélkedőket, közös bizonyítványosztást tartunk, ahol elmondjuk, mit értünk el egy év alatt és mik a terveink. Nyáron sem unatkozik senki: tavaly az iskolánkban tizenhét nyári táborban összesen 355 gyereket táboroztattunk. Együtt haladt a képzős, a drámás és a táncos tábor, így a gyerekek nem csak egymást ismerték meg, hanem azt is, hogy ki mivel foglalkozik. A közös élmények már csak azért is lényegesek, mert egy felmérés szerint a gyerekeket az élmények alig 30%-a éri az iskola falain belül…
- A táncoktatás egyik fő problémája, hogy sok a lány, kevés a fiú. Hogyan lehet ezen segíteni?
- Egy biztos: rábeszéléssel vagy erőszakkal nem. El kell jutni odáig, hogy a fiúk kipróbálják a táncot, ha ráéreznek az ízére, akkor van rá esély, hogy elkapja őket a gépszíj, bár az autentikus néptáncnak mindig is komoly konkurencia lesz a számítástechnika vagy a harcművészetek. A mindennapos testnevelésbe most ugyan bekerült a tánc, de ez kétélű fegyver, mert a gyerekek számára minden, ami kötelező: rossz. Ha pedig a táncról a kényszer jut az eszükbe, akkor lehetetlen lesz őket bevinni a próbaterembe.
- Mit követel a tánctehetség fejlesztése a szülőktől?
- Jelentős anyagi áldozatokat szerencsére nem, hiszen a művészeti iskolákban a viseleteket megkapják a gyerekek, az utazásokat pedig igyekszünk pályázati pénzből biztosítani. Inkább az idejükre van szükség: hétvégékre, vagy arra, hogy a csoportos próba után ott maradjanak a táncosok, amikor fesztiválra, versenyre vagy a továbbtanulásra készülünk.
- A szülők mennyire türelmesek például a hétvégi iskolai próbákkal kapcsolatban?
- Érdekes, hogy a kis csapatok korán közösséggé kovácsolódnak, fel se merül, hogy valaki ne jöjjön el azok közé, akikkel együtt szilveszterezik, együtt táborozik. Itt valódi kortárs közösségek születnek, amiknek a tagjai szó szerint együtt izzadnak egy közös célért, fogják egymás kezét és úgy indulnak előre a színpadon, a nézőtér felé. Általában az iskolákban nincs egy hasonló közös cél, amiért mindenki egyformán küzd, miközben fontos lenne, hogy minél több ilyen közösségbe kerüljenek a gyerekeink. Csak egy példa: a Margaréta Táncegyüttesben fellépők a Lions Club ifjúsági szervezetének, a Leo Klubnak a tagjaiként mennek el gyengénlátókhoz táncházat tartani vagy éppen az árvízkárosult gyerekeknek gyűjtenek tanszert. Biztos vagyok benne, hogy egészséges és gazdag emberek lesznek belőlük, akik a saját gyerekeiknek is ezt adják majd tovább.
- Honnan ered a tánctehetség?
- Ez a kérdés engem is izgatott, hiszen mindhárom gyermekem ügyes, szeret és tud is táncolni, de csak egyikük fog hivatásszerűen a tánccal foglalkozni. Ugyanakkor ott van például a békéscsabai Mlinár-család: mind az öt gyerek ragyogó tehetség, a színpadon képzelik el a jövőjüket. A lehetőség a mi családunkban is adott volt, mégsem vonódtak be egyformán, erőltetni pedig semmiképpen nem akartuk.
- Meg lehet mondani, hogy száz gyerekből hány tehetséges a táncban?- A már említett kutatásunk keretében az ország különböző fejlettségű területein tizennégy művészeti iskolában száz táncpedagógust kérdeztünk meg, akik közel tízezer gyereket tanítanak. Ezekben az intézményekben egyébként összesen kilencvenezer gyerek táncol, a legtöbben társastáncot, utána jön a néptánc és a modern tánc, végül a klasszikus balett. Tehetségkoncepciót állítottunk össze, hogy mérhessük a tehetségek arányát: a kutatók szerint legfeljebb a diákok 25%-a tehetséges, a bevált tehetségek még kevesebben vannak. Feltűnő, hogy azt azonnal észrevesszük, ha valaki jól mozog a színpadon, de sokkal kevésbé ismerjük fel az alkotó-koreográfus tehetséget, akire pedig középiskolás korban kellene különösen odafigyelni, amikor a gyerek már bele mer nyúlni egy koreográfiába. Ma már azt is tudjuk, hogy a drámapedagógia a táncos képzés szerves része kell, hogy legyen, hiszen a drámás ciók során rengeteg dolog kiderül a gyerekekről. Nekünk az a dolgunk, hogy megteremtsük a megfelelő közeget mindehhez.
- Hogyan reagálnak a kortársak arra, ha egy társuk tehetséges?
- A tánccsoportokon belül nincs rivalizálás vagy irigykedés: a csoport tagjai elmennek egymás fellépéseire, megnézik egymást, hiszen ezek szerető, baráti közösségek. Az osztályközösségek már máshogy működnek: van, akit kinevetnek, mert egy néptáncversenyen kapott egy „aranysarkantyút”. A tehetséges gyerek sokszor azért sem érzi itt jól magát, mert a tanárai is különböző módokon reagálnak, így is azt sulykolva benne, hogy ő más, mint a többiek. A kortársak gyakran nem értik ezt az eltérést, ha éppen nem közös célért küzdenek. Ha viszont ők is részesülnek az élményből, megváltozhat ez a hozzáállás.
