Menü megnyitása

Egy nagyon is élő holt nyelv

2014. április 14.

Április 4-én negyedszer rendeztek Orosházán Tehetségnapot és Tehetségkonferenciát. A számos, nagy érdeklődéstől kísért rendezvény között a latin nyelv és kultúra rajongói is találtak kedvükre valót.

A 2011 óta minden tavasszal megrendezett Tehetségnapon elsősorban az Orosházi Táncsics Mihály Tehetséggondozó Gimnázium, Szakközépiskola, Általános Iskola és Kollégium különböző tagintézményeinek tanulóit várták színes programokkal a szervezők, de az intézmény kapui nyitva álltak más iskolák diákjai előtt is. Felsorolni is nehéz, hány lehetőség közül válogathattak a nebulók az idei évben: a sport- és táncbemutatók mellett a programban idegen nyelvű színjátszó előadások is helyet kaptak, de aki kézműves foglalkozáson akarta kipróbálni tehetségét, esetleg a Kutató Gyerekek Tudományos Konferenciáján elhangzó előadásokra volt kíváncsi, szintén nem távozott csalódottan.

A Békés megyei intézmény eredményesen pályázott a Tehetséghidak Program 10. alprojektjében, amelynek célja a sikeres tehetségek bevonása a tehetségsegítésbe. Az országos versenyeken sikereket elért kortárs és közel kortárs diákmentorok korábban lezajlott előadásai igen inspirálóan hatottak a fiatalokra, hiszen olyan, a tanórákon legfeljebb csak megemlített témákban gazdagíthatták ismereteiket, mint például Janus Pannonius pikáns szerelmi költészete vagy a házasság helyzete a római jogban. A latin tehetséggondozó versenyekre felkészítő szakkör két klubrendezvényt tartott a IV. Orosházi Tehetségnapon: a Szegedi Tudományegyetem Klasszika-Filológia és Neolatin Tanszékének két munkatársa érdekfeszítő előadásokkal mutatkozott be, melyek alighanem végképp meggyőzték a hallgatóságot arról, hogy a latin korántsem holt nyelv.

Nagyillés János

Nagyillés János tanszékvezető egyetemi docens Ovidius híres-hírhedt szerelmi tankölteménye, az Ars amatoria (A szerelem művészete) kapcsán beszélt a rómaiak nem is annyira ódivatú szerelemfelfogásáról. A konkrét mű valójában csupán kiindulópont volt egy nagy ívű, a kétezer évvel ezelőtti és a mai világot kreatívan együtt látó és láttató előadáshoz. Az előadó a közeljövőben kívánja publikálni a disztichonban írott mű prózai fordítását: közel két évtizedes egyetemi oktatói pályával a háta mögött kiemelten lényegesnek tartja, hogy a mai olvasóhoz minél közelebb vigye a sokak által látatlanban érthetetlennek bélyegzett szövegeket.

Márpedig ha valaki, Ovidius biztosan tudott valamit a nők és férfiak között működő kémiáról: kétezer éve írott műve igencsak praktikus tanácsokkal látja el a téma iránt érdeklődő urakat és hölgyeket, és hát ki ne érdeklődne behatóan a szerelem és a vágy iránt? A rendpárti Augustusnál, az első princepsnél épp ez, vagyis a túlzott szókimondás verte ki a biztosítékot, Ovidiusnak tehát mennie kellett: életrajzának felületes ismerői is tudják, hogy utolsó éveit száműzetésben, a Fekete-tenger partján fekvő Tomiban volt kénytelen tölteni. Az elsősorban és mindenáron az alattvalói fejében rendet teremteni akaró Augustus talán felismerte, hogy a verses formában írott mű sok helyen kifejezetten pornográf, ami pedig aligha volt összeegyeztethető az általa prédikált, törvényekkel is megtámogatott visszatéréssel az ősi erkölcsökhöz.

Holott a római aranykor tán leghíresebb költője nem tett mást, csupán tudományos pontossággal leírta a vágy kiélésének formáit és módszereit, és mindezt a tanköltemények akkor már sok évszázados, a görög és római világban egyaránt nagy népszerűségnek örvendő hagyományába helyezte. Ovidius elmélete egyszerű és logikus volt: ha a szerelem csata, akkor abba semmiképpen nem indulhat az ember fegyvertelenül.

Kasza Péter

Legalább ilyen felkavaró, de egészen más jellegű ütközetről beszélt Kasza Péter adjunktus, aki a II. Lajos haláláról szóló közismert narratívával kapcsolatos kételyeit osztotta meg a nagyszámú hallgatósággal. A bármelyik történelem tankönyvben olvasható tényeket mindenki fejből tudja: a mohácsi csata után menekülés közben II. Lajos a Csele-patakban lelte halálát, így az országnak hamarosan új királyra volt szüksége. Csakhogy a latin nyelvű történeti források alapos olvasása után világos lesz, hogy már a kortársak sem voltak meggyőződve arról, hogy mindez ennyire egyszerűen történt.

Az előadó valóságos bűnügyi regényt kerekített a csak látszólag egyértelmű sztoriból, haszonleső árulókkal és nemzetközi cselszövőkkel, különleges mentőalakulattal és tétova helyszínelőkkel, feloldhatatlan ellentmondásokkal és orvosi bizonytalanságokkal megfűszerezve az egyre összetettebb képet. Ami mögött Kasza Péter szerint valójában nagyon is kiérlelt politikai célokat kell sejtenünk, hiszen az 1526. augusztus végi haláleset után az idő múlásával mind Ferdinánd főhercegnek, mind Szapolyai Jánosnak egyszerűen szüksége volt a halott királyra (vagy ha pontosak akarunk lenni, egy holttestre, amiről elhitethették, hogy az előző uralkodóé), hogy megszerezhessék a magyar koronát.

II. Lajos holttestét csak két hónappal a halála után (!) találta meg egy csapat, kifejezetten erre a célra felbérelt katona. A történet már itt különös fordulatot vesz, hiszen a „kommandó” tagjai közül csupán egy fő ismerte személyesen és azonosította is a frissen hantolt sírban (!) felfedezett, tökéletes épségben lévő (!) tetemet, amit aztán Fehérvárra szállítottak és elhantoltak. A botcsinálta igazságügyi orvosszakértő további sorsáról azonban meglehetősen különös módon soha többé nem hallunk, és a történet megnyugtató lezárásának hiányához aktívan hozzájárult egy véletlen is: 1543-ban a török feldúlja a fehérvári királysírokat, így II. Lajos földi maradványai a szó szoros értelmében elkeverednek. Ezzel pedig lehetetlenné vált, hogy egy genetikai vizsgálattal végérvényesen megbizonyosodjunk arról, hogy kit is temettek el valójában Fehérváron 1526. novemberében…