Menü megnyitása

Eljátszunk a gondolattal

2014. november 21.

Körbesakkozta már a világot, pedig még alig tizenöt éves: Gledura Benjaminnal beszélgettünk.

A tizenöt éves Gledura Benjamin 10 éve sakkozik versenyszerűen. Olaszországban az EB győztese volt, Brazíliában ezüstérmet szerzett a Világbajnokságon, kétszer nyert Rapid EB-t, és amikor elindult Kínában az U16-osok Olimpiáján, a 4. helyen végzett. A Központi Sakkiskola négy egyéni versenyzőjének egyike. Tizenkét éves koráig több országos versenyt nyert úszásban. 2013-ban elnyerte a Nemzeti Tehetségsegítő Tanács „Felfedezettjeink” fődíját.
 
 
Versenyszerűen sakkozol és úszol, tehát van összehasonlítási alapod: szerinted miért vagy hogyan sport a sakk?
Nem tudok semmi különöset mondani: a sak, mint szellemi sport, belekerült ebbe a kategóriába, ráadásul régóta olimpiai sportág. Legfeljebb érzékeltetni tudnám a sportjellegét: egy parti négy-öt órán át tart, ami szellemi, fizikai megmérettetés is.
 
Neked mennyire jó az állóképességed?
Egyszer egy öt és félórás meccsem volt. Akkor elfáradtam. De azt hiszem, nekem az úszás kifejezetten jó kiegészítősport – ahol egyébként időközben abbahagytam a versenyzést, mert most már nem fér bele az életembe két sportág élvonalban elvárt edzésmunkája.
 
Hogy néhány évesen kezdtél úszni, az talán nem olyan különleges, de meglehetősen korán tanultál meg sakkozni.
Négy éves voltam, amikor apukám megtanított játszani, aztán még óvodásként elmentem az unokatestvéremmel egy klubba. Bódi Tamás edző pedig elég hamar kiszúrta, hogy könnyen tanulom a sakkot.
 
Hány éves voltál, amikor apukádat megverted?
Öt.
 
És írni, olvasni is tudtál már akkor?
Nem, sőt versenyezni is előbb kezdtem, mielőtt még megtanultam olvasni.
 
Mi érdekelt téged akkoriban a sakkban?
Nem emlékszem, de úgy rémlik, nagyon szerettem nyerni. Mondjuk ez azóta sem változott.
 
A játékodban mi változott azóta?
Egyre többet látok előre. Taktikában is sokkal szélesebbek lettek a lehetőségeim, hiszen időközben rengeteg dolgot tanultam meg.
 
Hogyan lehet sakkot tanulni?
Sokat foglalkozunk megnyitásokkal – az első pár lépést a különféle középállásokig: rengeteg variációt nézünk és elemezzük. Ezeket aztán gyakoroljuk is.
 
Ez azt jelenti, hogy ezekre emlékszel is?
Persze. Azért is gyakoroljuk, hogy emlékezzek.
 
2014 tavaszán kereken egy tucat életútinterjú készült a MATEHETSZ (Magyar Tehetségsegítő Szervezetek Országos Szövetsége) megbízásából fiatal hazai tehetségekkel. A változatos interjúsorozatban a tudomány, a művészet, a sport területén kiemelkedő eredményeket elért tehetségekkel többek között arról beszélgettek szerzőink, honnan indultak, milyen családi és iskolai közeg segített a sikereik megvalósításában, milyen versenyeken szerepeltek és egyáltalán: hogyan tudják beosztani idejüket úgy, hogy minden fronton jól teljesítsenek. A példaképekkel készült interjúk és a kapcsolódó kísérőtanulmányok önálló kötetben is megjelentek, mely letölthető innen. A kötet célja, hogy bebizonyítsuk: Tizenkettő nem egy tucat!

Hozzávetőlegesen hány lépés egy megnyitás?

Tizenöt, húsz. Azokat meg kell jegyezni.
 
Ehhez kell valami külön memóriafejlesztő gyakorlás is?
Nem, ettől fejlődik a memória. De egy ilyen nyitás kis gyakorlással nem igényel túl nagy memóriát.
 
Gondolod ezt te. Az iskolában mennyire tudod ezt a képességedet használni?
Nyilván használom, könnyen megjegyzek dolgokat, persze pontosan nem tudom, hogy ez most mit jelent a korosztályomban, mert magántanuló vagyok, úgyhogy az alsó tagozat befejezése óta iskolai helyzetben nem találkozom velem egyidősökkel.
 
Úszásban nyilván a korosztályodban versenyeztél – a szabályok talán nem is engednek meg mást. Együtt is edzettél velük?
Igen, a kortársaimmal edzettem, bár náluk valamivel kevesebbet – mert már akkor is sakkoztam.
 
Hogy lehet, hogy kevesebb edzésmunkával mégis eredményes voltál?
Most már nem tudok lépést tartani az úszás élmezőnyével, ahhoz muszáj lenne az egyre növekvő edzésmunkát végezni. Pár éve még elég volt az eredményességhez az alkati rátermettségem, a robbanékonyságom és az, hogy jobban tudtam versenyezni, mint a korosztályom – utoljára hatodik osztályban nyertem országos diákolimpiát.
 
Mitől tudtál jobban versenyezni, mint a többiek?
Azt hiszem, jobban oda tudok figyelni. A versenyek előtti órákban már kezdek ráhangolódni a feladatra, és akkor végig tudok koncentrálni. Persze mások is igyekeznek összpontosítani, de a fiatal sportolók többsége túlizgulja magát, és ez a teljesítmény rovására megy.
 
És te soha nem izgulsz túlzottan?
Csak igazán nagy versenyeken, de általában nem jellemző, hiszen a legtöbb dolognak nincs olyan nagy tétje, mint ahogy a legtöbben képzelik.
 
Játszol más játékot is? Hiszen még gyerek vagy. Nem sokallsz be néha?
Ha nincs kedvem sakkozni, pár napot nem sakkozom – ami ritkán fordul elő. Mondjuk akkor, ha egy versenyen rosszul játszom, jól esik pár napot, netán egy-két hetet mással foglalkozni. Mostanában például rákaptam a bűvöskockázásra: már egy perc alá tudtam menni – ami persze messze van a világcsúcstól, de szórakoztat, hogy egyre gyorsabban megy. De a számolást is tudom élvezni a matekban, főleg olyan időszakok után, amikor hónapokon át nem is foglalkozom tanulással, mert egyfolytában sakkozom. De nincs ebben semmi különös, a változatosságot mindenki igényli.
 
Felteszem, a sakkban is sok „matekozás van”.
Igen, a végjáték például már szigorúan matematikus, ott ütni kell és bemattolni. Nekem abban kevesebb élvezet van, az a játék szárazabb, mint a nyitás körüli, ahol sokkal szabadabban lehet mozogni.
 
Óvodás korod óta rengeteget fejlődtél, amiben felteszem, az edződnek komoly szerepe van.
Bódi Tamás nemcsak azért volt fontos edzőm, mert versenyszerűen megtanított sakkozni, és nála ébredtem rá, milyen alapstratégiám van, hanem azért is, mert amikor tíz évesen kezdtem nála is erősebben játszani, azonnal segített továbblépni. Ez az ő szakmaiságának nagyszerű bizonyítéka, ha ugyanis nála maradok, szinte biztos, hogy nem lettem volna képes akkorát fejlődni, mint amit az eredményeim mutatnak. Utána Mészáros András lett az edzőm, aki jó taktikus: sok cselt tanultam tőle.
 
Milyen az alapstratégiád?
Kétféle játékost tartunk számon, nyilván nem feltétlenül tisztán egyik vagy másik típus mindenki, de nagy vonalakban azért el lehet dönteni: van a pozíciós, más néven mélyjátékos, aki kevésbé kockáztat, mintegy kivárja, hogy hibázzon az ellenfele; és van a taktikus, aki lépéssorozatokban gondolkodik. Az orosz sakkot tartják egyébként pozíciósnak, az ázsiai, az indiai jellemzően taktikus, a magyar sakk ugyancsak taktikusabb.
 
A taktikushoz kell nagyobb memória?
Abban nincs különbség. A taktikusabb inkább kreativitásból erősebb – én is ezt játszom.
 
Mennyire tisztán matematika egy játszma?
A taktikusok végállásokra játszanak, amivel kvázi kényszerítik az ellenfelet: ez amolyan támadójáték, pláne ha nem hibázik közben az ember, és végig tudja vinni, amit eltervezett. Így tehát nem mondanám, hogy tisztán matematika. Arról nem is beszélve, hogy egyébként sokszor az idő az igazán komoly ellenfél.
 
Az edzéseket vagy a versenyt szereted jobban?
Néha az edzést is szeretem. Akkor, amikor újat tanulok. A gyakorló meccseket is. De igazán a versenyhelyzetet élvezem – ha jól játszom, akkor maradéktalanul.
 
Mennyire figyeled az ellenfeled reakcióit?
Nagy jelentőséget nem tulajdonítok ennek, mert van, akinek minden rezdülését lehet érteni, de vannak igazi pókerarcok… végülis elég, ha értem azt, ami a táblán van, úgyhogy azon gondolkodom inkább, hogy mit lépek.
 
Észreveszed, hogyan fejlődik a játékod?
Meccsek után ki szoktuk elemezni – gyakran azzal, akivel játszottam –, hogy mi történt. Ilyenkor összevetjük az előzetes elképzeléseinket azzal, amit ténylegesen csináltunk.
 
Nahát, ez elég szokatlan egy sportverseny után.
A megnyitást nem beszéljük ki feltétlenül – abban előfordul titkolózás, de a középjátéktól végigbeszéljük.
 
Miért?
Engem kifejezetten érdekel, hogy az ellenfelem mit próbált felépíteni, s hogy abból mit sikerült neki megvalósítani, és mit nem. Ezek a beszélgetések nem egyszer variációs játékok: eljátszunk a gondolattal, ha adott helyen inkább mást lépett volna az illető, akkor én arra mit léptem volna.
 
Emlékeztek az egész partira?
Persze. Pár napig, esetleg egy-két hétig, vagy a legközelebbi meccsig.
 
Értem. Szoktál nézni felnőtt élvonalbeli partikat is?
Figyelem, mit csinálnak: a neten sok játszma elérhető az Élő-pontszám alapján rangsorolt versenyzőktől. Magnus Carlsen markáns támadójátékat például szeretem figyelni – ő lett 2013 világbajnoka. Egyébként, őt nem is lehet egyértelműen taktikusnak besorolni, mert nagyon szépen kombinálja a pozíciójátékot a támadó taktikával.
 
A sakk könyvek háttérbe is szorultak, amióta neten elérhető rengeteg információ?
Nem, azok továbbra is fontosak – ha például tudnék oroszul, akkor hatalmas anyaghoz férnék hozzá. Persze az internet tényleg megváltoztatta ezt a sportágat, sokkal több fiatal éri el azokat az információkat, ami korábban inkább csak egy szűk körnek volt adott. A sakk hatalmasat lépett előre a számítástechnika elterjedésével és fejlődésével. Géppel játszani persze egyáltalán nem élmény – szinte képtelenség megverni a sakkprogramokat, hiszen például harminc lépést látnak előre, nem beszélve a többi fejlesztésről. Még a világbajnokok is csak döntetlenezni tudnak velük a legjobb esetben. De az elemző programok nagyon hasznosak a felkészülés során.
 
Milyen intézményesített formái vannak Magyarországon a sakktanulásnak?
Elsősorban a központi sakkiskola, ahova kilenc évesen kerültem be – ott nagymesterek edzettek bennünket. Aztán amikor tízévesen Európa bajnok lettem, Horváth József nagymester három évig foglalkozott velem. Azóta pedig Ribli Zoltán olimpiai bajnok, nagymester játékos-edzővel készülök, illetve két segítőjével, Kis Pál Gáborral és Gallyas Miklóssal, akik nemzetközi mesterek. Velük megnyitásokat, illetve a frissen tanultakat gyakorlom, de játszunk éles partikat is. Nem beszélve arról, hogy ők versenyeken is segítenek: sorsolás után készülünk az ellenfélből, adott esetben délelőtt, hogy aztán délután jó állapotban, felkészülten tudjak játszani.
 
Amikor tudod, hogy jobb sakkozó ellen kell játszanod, akkor gondolom, tisztában vagy vele, hogy nagy eséllyel veszítesz. Nem nehezebb olyankor játszani?
Nem, mert akkor nem is az a célom, hogy nyerjek, hanem mondjuk az, hogy kihozzak egy döntetlent.
 
Mivel kapcsolsz ki egy verseny után?
Leginkább utazással, mert elsősorban Pesten játszom, ahonnan haza kell jutni Egerbe.
 
Nem unod az állandó utazást?
Nem, ez az út szerencsére elég rövid, pláne apukámmal, aki hoz-visz, de a hosszabbak tényleg unalmasak. Mostanában voltam Kínában – világbajnokságon, Montenegróban – Európa Bajnokságon, Dubaiban – világbajnokságon, és nemsokára megyek Izlandra. És úgy néz ki, tagja leszek az U16-os válogatottnak is, úgyhogy Kazahsztánba is fogok utazni.
 
Hát, így érthető, miért találod unalmasnak az utazást. Gondolom, nem sokat látsz abból a városból, ahová sakkozni mész.
Sok lehetőség nincs rá, de egyébként is nagy kihívás egy ilyen úton jól teljesíteni, elérni azt, amiért az ember odamegy. A brazil világbajnokság után például jöttünk haza novemberben, és átszálláskor, Rómában öltöztünk melegebb ruhába: ott derült ki, hogy leesik rólam a nadrágom, pedig eleve nyúlánk alkatú vagyok, de a negyvennégy kilómból négyet leadtam akkor, pedig ötcsillagos szállodában laktunk, ahol remek ellátást kaptunk. A hosszú, fárasztó versenyzés azonban sokat kivett belőlem.
 
A szüleid mindig mennek veled?
Igen, gyakran, az utóbbi időben főleg apukám, de voltam már nélkülük is versenyeken, ha úgy jött ki. Ők azzal segítenek még, hogy más programokat szerveznek, amikor nem versenyzek, vagy nem készülök éppen – meg egyáltalán azzal, hogy van egy normális életünk: kertes házban lakunk, vagy egy kutyánk, nálunk jó otthon lenni. Ezt persze a felkészülési időszakokban is élvezem, mert amikor skype segítségével edzek, ugyanúgy abban a közegben vagyok.
 
A szüleid még tudják követni, amit éppen játszol egy meccsen?
Nem, bár ahogy szoktunk utólag beszélgetni, az arcomról – ha adott esetben látják – sok mindent tudnak, hiába nem értik a játék egy részét. Aki nem foglalkozik a sakkal, legfeljebb az anyagi különbséget látja egy meccs állásában, szóval nem olyan különös, hogy nem tudják követni.
Nekem már az is fáradságnak tűnik, hogy rendesen végigüljek öt óra hosszát. Ráadásul erőteljes figyelemmel.  
Nem lehet maradéktalanul végigkoncentrálni öt órát. Az ember időközben megtanulja, mikor kell belegondolkodni, mikor kell tényleg jót lépni, hogyan lehet jól használni az időt.
 
És hogyan derül ki például az, hogy jól vagy rosszul használtad az időt?
Szoktam írni, hogy mennyit gondolkodom öt vagy tíz lépésenként, aztán az edzőmmel végigbeszéljük ezt. Nemrég például egy meccs után végignéztük az időarányokat is, és az derült ki, hogy egy könnyűnek mondható lépést, ami előtt tíz percet gondolkodtam, egy perc alatt is meg lehetett volna tenni, ugyanakkor egyik két perc gondolkodás után meglépettről utólag beláttam, hogy arra vagy húsz percet kellett volna hagynom.
 
És akkor legközelebb jobban fogod tudni ezeket az időarányokat?
Hát igen, ahogy egyre többet tanulok a játék minden részletéről, abból egyre bonyolultabb és egyre használhatóbb tudás áll össze.