Menü megnyitása

Összeérés egymással és a zenével

2014. november 21.

Mohai Zsófia Pécsen tanul oboázni, eközben pedig itthon és külföldön versenyek sorát nyeri. Interjú.

Mohai Zsófia 2007 óta tanul oboázni. Azóta számos versenyen szerepelt sikeresen, többek közt 2013-ban megnyerte a görögországi Santorini szigetén megrendezett 8th International Music Competition "The Muse" versenyét, ahova a Tehetséghidak program „Határtalan lehetőségek” pályázatával jutott el. 2014 februárjában Szegeden a VII. Országos Kamarazene Versenyen különdíjat nyert.
 
 
Mire emlékszel, hogyan kezdődött a zenével való viszonyod?
Amikor kicsi voltam, anyu rengeteget énekelt nekünk, eleinte gyermekdalokat, később népdalokat. És gyakran hallgattunk komolyzenét, amit alighanem ő is gyerekként szeretett meg, mert klarinétozott, pedig inkább oboázni vágyott, csak arra nem volt lehetősége – mi aztán sok olyan zenét hallgattunk, amiben oboa szól. A nagyszüleimtől pedig minden karácsonyra játékhangszereket kaptunk: azokkal aztán csináltuk a zenebonát a testvéreimmel együtt.
 
Milyen karakterisztikája van az oboának, ami ezek szerint téged is megragadott?
Az oboa már-már túlcsordulóan érzelmes hangszer. Amikor például egy filmben romantikus pillanatában megszólal valami, akkor az nagy eséllyel oboaszóló. Azért hallunk bele érzéseket, mert ennek a hangterjedelme áll legközelebb az emberi hangéhoz. A másik oka az lehet, hogy a nád miatt olyan hajlékonyan lehet vele játszani, amitől egészen élővé válik a hang – ami persze a többi nádas hangszerre is igaz. Mondjuk igazán érzelmesen játszani csak lassan tanul meg az ember. Már ahhoz is sok gyakorlás kell, hogy ne úgy szóljon, mint egy duda.
 
Mire emlékszel, hogyan kezdődött a zenével való viszonyod?
Amikor kicsi voltam, anyu rengeteget énekelt nekünk, eleinte gyermekdalokat, később népdalokat. És gyakran hallgattunk komolyzenét, amit alighanem ő is gyerekként szeretett meg, mert klarinétozott, pedig inkább oboázni vágyott, csak arra nem volt lehetősége – mi aztán sok olyan zenét hallgattunk, amiben oboa szól. A nagyszüleimtől pedig minden karácsonyra játékhangszereket kaptunk: azokkal aztán csináltuk a zenebonát a testvéreimmel együtt.
 
Milyen karakterisztikája van az oboának, ami ezek szerint téged is megragadott?
Az oboa már-már túlcsordulóan érzelmes hangszer. Amikor például egy filmben romantikus pillanatában megszólal valami, akkor az nagy eséllyel oboaszóló. Azért hallunk bele érzéseket, mert ennek a hangterjedelme áll legközelebb az emberi hangéhoz. A másik oka az lehet, hogy a nád miatt olyan hajlékonyan lehet vele játszani, amitől egészen élővé válik a hang – ami persze a többi nádas hangszerre is igaz. Mondjuk igazán érzelmesen játszani csak lassan tanul meg az ember. Már ahhoz is sok gyakorlás kell, hogy ne úgy szóljon, mint egy duda.
 
Amikor játszani kezdtél, rögtön sokat gyakoroltál?
Nem, fokozatosan kezdtem el kilenc évesen, egy év furulyázás és szolfézstanulás után: eleinte napi negyedórát, aztán félórát kellett csak gyakorolni, de anya azt betartatta velem, hogy tényleg mindennap fújjak kicsit. Aztán ahogy nőtt a követelmény, egyre többet gyakoroltam.
 
2014 tavaszán kereken egy tucat életútinterjú készült a MATEHETSZ (Magyar Tehetségsegítő Szervezetek Országos Szövetsége) megbízásából fiatal hazai tehetségekkel. A változatos interjúsorozatban a tudomány, a művészet, a sport területén kiemelkedő eredményeket elért tehetségekkel többek között arról beszélgettek szerzőink, honnan indultak, milyen családi és iskolai közeg segített a sikereik megvalósításában, milyen versenyeken szerepeltek és egyáltalán: hogyan tudják beosztani idejüket úgy, hogy minden fronton jól teljesítsenek. A példaképekkel készült interjúk és a kapcsolódó kísérőtanulmányok önálló kötetben is megjelentek, mely letölthető innen. A kötet célja, hogy bebizonyítsuk: Tizenkettő nem egy tucat!

Furulyázni egyébként muszáj volt?

Igen, ez a zeneiskola programja, de nem baj, mert az egy könnyebben sikerélményt adó hangszer, ami direkt jó, mert a túlzóan nehéz feladatok csak elveszik a gyerekek kedvét.
 
Most pedig már nem zeneiskolai keretek közt, hanem a Pécsi Művészeti Szakközépiskolában tanulsz zenélni. Hogy néz ki itt a hangszeres oktatás?
Minden tanulónak egyéni programja van, mert nem teljesen azonos tempóban haladnak a diákok. A tanárnőm Kothencz Melinda – akitől majdnem a kezdetektől, az első két zeneiskolai évet követően tanultam oboázni.
 
Te is tudod előre, hogy adott időszakban mit fogsz csinálni, mire, mikorra kell felkészülni?
Igen, tudom, milyen etűdök, skálák, darabok következnek, mert havonta meg szoktuk beszélni, mi van tervben, hova kellene elérni, miben kellene aktuálisan jobban fejlődni. Ezt aztán igyekszünk betartani. Ebben a képzésben az is fontos, hogy legyen rálátásunk a zenetörténetre is, így több korszakból is dolgozunk: játszunk barokkot, klasszikust, romantika korabelit, és kortársat is. Azt hiszem, folyamatosan nő a zenetörténeti rálátásunk is.
 
Van kedvenc korszakod?
A barokk. Ez egy kicsit a tanárnő hatása is, mert olyan lelkesedéssel tudja tanítani, ami egyszerűen átragad. Nem is könnyű ennek ellenállni, mert ez különösen szenvedélyes zene.
 
És milyen kortársat játszottál?
Bartókot. És éppen most fogjuk megkapni Huszár Lajos szerzői kéziratát, a Nyári triptichont, amit oboára és zongorára írt – ez lesz a következő darab, amit megtanulok. Ez igazán érdekes feladat lesz számomra, mert a darab ugyanabban az évben született, mint én.
 
Amikor új darabot kell megtanulnod, ha teheted, meghallgatod először?
Utána szoktam keresni, ha nem ismerem. Ha ismerem, akkor próbálom megtalálni azt, hogyan játszom én – ebben persze segít a tanárnő, és akkor kialakítjuk, hol, mit csinálok. De minden egyes koncert alkalmával más és más töltése lesz, mert a pillanat is meghatározó, mindig azt próbálom a zenébe beleadni, ami bennem van. Egy idő után mindenki igyekszik magát is beleadni a zenébe, ezért lesznek különbözők ugyanannak a darabnak az előadásai, hiszen nem vagyunk egyformák, nem ugyanazt érezzük.
 
Mennyire változtál meg a kezdetektől előadóként?
Nyilván érettebb lettem. A tanárnő szerint jól ráérzek a darabok hangulatára, talán gyorsabban, mint más zenét tanuló diák. Én azt tudom, hogy kifejezetten érdekel, amit csinálunk. A zenei fordulatokat például, amelyek szabályszerűek és korszakonként felismerhetők, észre szoktam venni.
 
Mivel lehet fejleszteni a zenei képességeidet, hogy kiteljesedjenek?
Hadady László oboaművész írta nekem, amikor autogramot kértem tőle, hogy gyakoroljak könnyedén: ésszel, füllel és szívvel. És valóban rengeteg részletre kell élénken figyelni gyakorláskor ahhoz, hogy attól tényleg messzebbre jussak. Persze nem mindig tudok elég jól figyelni. Néha kiderül, hogy adott esetben a kötéseket vagy ritmusokat nem is sikerült jól rögzítenem – a tanárnő persze azonnal meghallja –, akkor tudom, hogy gyakorlás közben nem figyeltem elég rendesen. Ezeket persze megpróbálom utólag kijavítani.
 
Feltételezem, egy ilyen muzikális családban, amilyen a tiétek lehet, senkit nem zavarsz a gyakorlásoddal.
Nem, sőt amióta már a húgom is oboázik, ő is otthon gyakorol, de a többiek elviselik, más lehetőségük úgy sincs. Egyébként sokszor játszunk kedvtelésből is, akár a neten megtalált zenei alapra, akár csak úgy, szabadon.
 
Van olyan, hogy nyűg a gyakorlás?
Mindig vannak mélypontok. Évente többször is előfordul, hogy azt érzem, a legkevésbé a gyakorlás hiányzik. Akkor praktikusan arra gondolok, hogy hosszú távon a rendszeres gyakorlás a gyümölcsöző – sokkal nehezebb két-három nap kihagyás után. Ha nagyon nincs hangulatom, akkor csak negyedórát fújok, amolyan megúszásként, a szinten tartáshoz.
 
Mit hagynál el legszívesebben a gyakorlásból?
Kevesebbet skáláznék, ha nem tudnám, hogy az milyen fontos. Egyébként pedig nem kell olyan darabot játszanom, amit nem szeretnék. És ez nem valami kiváltság, hanem azt, amit nem szeretek, nem tudom elég jól játszani. Ezzel szemben jobban megy, amit kifejezetten szeretek. Bár azt hiszem, ebben semmi meglepő nincs.
 
Miért kell skálázni?
Az a bemelegítés, ráhangolódás, anélkül aligha lehet elég könnyedén és egyenletesen játszani. Ha a skálában kigyakorolok futamokat, akkor utána csak beillesztem azokat a darabba, tehát ilyen értelemben sem elvesztegetett idő.
 
Fizikailag mi a legmegerőltetőbb a hangszeredben?
A levegővezetés. A művek zenei mondatokra tagoltak, ami nem feltétlenül esik egybe a fizikai szükséglettel. Játszunk olyan darabokat, amelyeket kimondottan nehéz levegővel bírni, mármint arra külön kell figyelni, hogy olyankor ne essen az intenzitás. Vannak egyébként légzőgyakorlatok, amelyek kifejezetten ezt a nehézséget hivatottak javítani, bár az embernek, amikor többször egymás után eljátssza a darabot, már attól is fejlődik az állóképessége.
 
Módszertanilag hogyan változott a kezdetektől fogva, ahogy az órákon tanulsz?
Amikor kisebb voltam, akkor a tanárnő időnként megmutatta, mit hogyan kell játszani – hangszerrel, vagy énekelve, vagy a mérőütést kopogva. Aztán egyre gyakrabban hagyta, hogy kezdjek valamit én a darabbal.
 
Mennyire veszed észre a hibáidat, vagy a játékod tökéletlenségét – ha van ilyen?
Előre tudom, mit fog mondani a tanárnő, hogy mondjuk hol nem elég íves: szóval észreveszem. Azt a hibát, amit az ember nem vesz észre, hiába is mondja el pontosan másvalaki, sokkal nehezebb kijavítani. És azzal is tisztában vagyok, ha jól sikerül valami – amit ugyancsak meg szokott erősíteni a tanárnő. Éppen azért fogadom el feltétlenül, amit mond, mert egybeesik azzal, amit én is érzek, tulajdonképpen már azelőtt, amikor mondja. Az iránta érzett bizalmam azonban nemcsak a zenei tudása okán alakult ki, hanem a személyes kapcsolatunk miatt, ami legalább annyit segít a fejlődésemben, mint a szakmai képzettsége.
 
Van olyasmi, amivel gyakran kínlódsz?
Rosszul rögzült a kéztartásom a kezdetekkor a jobb kezemen, amit javítgatunk egy ideje, és ami ezért állandó plusz odafigyelést igényel, de folyamatában nem látom át, hogy mikor sikerül végleg kijavítani ezt a hibát – ami egy-egy mozdulatnál egyébként legfeljebb millimétereket jelent. S amiben most a legtöbb javulnivalóm van, az a staccato, ahol a nyelvmunka, a levegő és az ujjak együttműködését kell harmonizálni.
 
Mindez azonban nem akadályoz abban, hogy folyamatosan versenyeket nyerjél. Mi az erősséged azon kívül, hogy gyakorolsz illetve azon a zenei tudáson kívül, ahol technikailag tartasz?
Azt hiszem, elég jól tudok versenyezni, mert az izgalom azt hozza ki belőlem, hogy nagyon tudok teljesíteni, talán annál is jobban, mint amikor csak gyakorlok.
 
Mit néznek egyébként ezeken a versenyeken?
A muzikalitást nézik, a technikai felkészültséget, a színpadi rátermettséget, és azt, hogyan interpretáljuk az anyagot. A tanárnő egyébként mindig azt szokta mondani, nem a helyezés a fontos, mert az csak annyit jelent, hogy ott és akkor az a zsűri úgy döntött, és az nem egy végzetes dolog. Persze örül az ember, ha ott és akkor sikereket ér el, de a felkészülési időszak sokkal fontosabb annál, amelyben rengeteg gyakorlás és sok koncert is van.
 
Mire jó a verseny? Okot ad örömre, ha jó értékelést kapsz?
Nemcsak arra, hiszen a megszokottnál feszesebb az a felkészülési időszak, ami eleve hasznos. A nemzetközi versenyeken pedig másokat hallgatva, figyelve nagyon sok érdekes dolgot lehet tanulni.
 
Van például régióknak jellegzetes oboastílusa?
Van néhány sajátosság, ami inkább jellemző mondjuk a franciákra – ilyen a könnyed és cirádásan díszített előadásmód –, mások inkább a németekre – ilyen a teltebb hangzás és előadásmód –, de mindenhol vannak kimagaslóan jó oboisták, ahogy mindenhol vannak közepesek is.
 
Ha jól értem tehát, az egyéni hangzást mindenki maga dolgozza ki.
Így van, ahogy már azt is tanuljuk, hogyan faragjuk ki a nádat – az enyémet egyelőre a tanárnő faragja –, mert rettentő pontosnak kell lenni, és tudni kell, hol milyen széles, hol kell belőle lefaragni. Hetente tanuljuk persze a hangszerismeretet, ahol hangszerjavítással is foglalkozunk.
 
Milyen gyakran kell egyébként a nádat cserélni?
Van, amelyik befújás után hónapok múlva is jó, de olyan is, amit pár hét alatt lefújok. Eleinte csak érzi az ember, aztán nemsokára hallatszik is, hogy nem rezeg kellőképpen.
 
Mennyit bír ki egy hangszer?
Karbantartással nagyon sokat. Az oboát ébenfából vagy rózsafából készítik. A mechanikája, ami el tud kopni, az javítható, tehát időnként fel kell újítani, de sokat kibír, ha jól vigyázunk rá.
 
Nyilván sok múlik egy ilyen finom hangszer minőségén. Te milyen oboával játszol?
Egyelőre az iskola által kölcsönkapott oboát használom, amit a Pécsi Rotary Clubnak köszönhetően újíttattunk fel. Az elmúlt másfél-két év alatt a tanárnőm rengeteg pályázatot írt nekem, és ezek rendszerint sikeresek is voltak, amelyek eredményeként – és persze a sok nagylelkű támogatónak köszönhetően – épp a napokban sikerült egy profi oboát vásárolnunk. Igaz, hogy használt hangszer, de számomra új, és nagyon boldog vagyok, hogy lett egy saját oboám.
 
Említetted, hogy egy zongorán kísért darabbal kezdesz nemsokára foglalkozni. Gondolom, nem az első alkalommal.
Már kilenc éves korom óta játszom zongorakísérővel – minden hangversenyen így lépünk fel, és a vizsgáink alkalmával is így játszunk. Tavaly óta pedig gyakran zenélünk együtt egyik zongorista osztálytársammal, Boateng Kármen Stephany-val, akivel szeptemberben versenyen is indultunk Santorinin, ahol én első díjat nyertem, ő pedig zongorakísérői díjat kapott.
 
Nyilván bonyolultabb mással, másokkal játszani, mint egyedül. Hogy készültök rá?
Miután kigyakoroltuk egyénileg a szólamunkat, sokat próbálunk együtt, hogy összeérjünk egymással és a darabbal is, mert sok mindenre kell figyelni. Nekem például arra, hogy milyen hangszínt fújjak a többiekhez képest, illetve azt is megtanulja az ember idővel, hogyan kell a többiek után ugrani, vagy visszatalálni hozzájuk. Múlt hétvégén például a Szegedi Kamarazenei Versenyen különdíjat kaptunk, fuvola, oboa, fagott, csembaló – ott is igyekeztünk egymásra figyelni.
 
Mit játszottatok?
Telemann a-moll szonátáját, melyben a 3. tétel a kedvencem. Nagyon szeretem.
 
Min múlik a felkészültségen kívül, hogy összhangba kerüljetek?
Ha hasonló személyiségek vagyunk, akikkel érezzük egymást, akikkel sokszor ugyanazt gondoljuk, akkor ez hallatszik is a játékunkból.
 
Évek óta rengeteget gyakorolsz, ezzel kelsz és fekszel. Mennyire hat rád a zene?
Ha van egy élénk zenével foglalkozó oboaórám, az egész napra feldob, és ha valami melankolikusabb anyaggal dolgozunk, akkor érzelgős leszek. Semmi más nem hat rám ilyen elemi erővel.