A pillanatnyi élmény

 

 

Az első szereplős élményem teljes kudarc volt. Egy óvodai farsangra emlékszem, amelyen minden gyereknek fel kellett állnia egy zsámolyra, hogy megmondja a nevét, és azt, minek öltözött. Felálltam, egy darabig kínlódtam, majd elbőgtem magam, de csak nem mondtam, hogy Szabó Richárd bohóc, pedig akkor már az anyukám is fogta a kezemet és kedvesen bíztatott. Pedig otthon igencsak szerettem szerepelni: a legszívesebben papnak öltöztem, leültettem a szüleimet, egy kis asztalra terítőt tettem, málnaszörpöt öntöttem egy pohárba, kenyeret fogtam és megúrvacsoráztattam őket. Nekem ez valós minta, mert keresztények vagyunk, sokáig álmom is volt, hogy pap leszek. Ez egy falusi gyereknek igen szép életpálya. Vagy emlékszem, amikor Zámbó Jimmy temetése volt a tévében, előre-hátra magamra vettem egy-egy törölközőt, hogy úgy nézzek ki, mint a katolikus papok, és méltóságteljesen sétáltam egyik szobából a másikba, megelevenítve a szertartást.

 

Szerintem a legtöbb gyerek szeret, illetve a legtöbb gyerek azt játssza, amit lát, amiben él. Megvan ennek a pszichológiája. Azt hiszem, én azért ragadtam le ennél a játszásnál, amit később előadói műfajnak is hívhatunk, mert az ember szívesen próbálgatja azt, amiért dicsérik, amivel sikert arat. Én is ezekből a reflexiókból építkeztem elsősorban: így alakult ki az, hogy nekem örömöt okoz, ha másokat megnevettetek.

 

Pontosan nem is tudom, általános iskolás koromban. Szerettem szórakoztatni a környezetemet, úgyhogy tudták rólam, elő szoktam adni ezt-azt, leginkább magamat. Így aztán egyik március 15-i ünnepségen el kellett mondanom egy verset.

 

Persze, Wass Albert verse, Emlékezés egy régi márciusra.

 

Mindig arról beszéltek a felnőttek, hogy akcelerált vagyok, ami alighanem igaz is volt, mert sok helyzetben koncentráltabban, komolyabban tudtam helyt állni, mint a korosztályom, miközben máig ott van bennem egy gyerek, aki mindennél jobban szeret bohóckodni és azt hiszem, ezt már nem is növöm ki. De tisztában vagyok azzal, mennyi támogatást kaptam, hogy a magam erejéből nem tartanék itt. Bekerültem az Arany János Programba, mert a tiszteletes nagyobbik lánya segített megírni a pályázatot, az iskolától ajánlót, az önkormányzattól ösztöndíjat kaptam. Így jutottam be aztán a Puskás Tivadar Távközlési Technikum és Infokommunikációs Szakközépiskolába. Elmondhatatlanul sokat tanultam, rengeteg helyre eljutottam velük, rendszeresen jártam színházba, kiállításra, egyáltalán megtudtam, mennyi minden izgalmas dolog van a világon.

 

A színházat. Amióta színházat látok, már nem akarok pap lenni.

 

Nem mertem. Sok fenntartásom van magammal kapcsolatban. Én, egyszerű Ricsi nem tartok még ott. De szerettem volna tanulni – nekem az mindennél fontosabb, hogy tanulhassak, mert nekem abból még csak jó származott. És arra gondoltam, hogy a tanító, tanári szakma is előadóművészet, a gyerekekkel pedig könnyen meg szoktam találni a hangot.

 

Időközben gondolom, kaptál negatív visszajelzések is, nem hiszem, hogy azt meg lehet úszni.

Persze, nem lehet. Azonban több múlik azon, hogyan fogadja, hogyan viseli az ember az ilyesmit. Az iskolában azáltal, hogy Jutka néni, a tanítónőnk elismert, majd más tanárok is, előbbre kerültem az osztályban az úgynevezett ranglistán. Ez nem mindenkinek tetszett, néhányan fújtak rám, ami persze nem volt komoly. Lehet, hogy kivételesen szerencsés vagyok, de alig emlékszem ilyesmire. Úgy veszem észre, akivel csak találkozom, pozitív módon reagál arra, amit csinálok, azt érzem, mindenhol elfogadnak. Inkább a dicséreteket, a sikert kell tanulnom, mert eleinte – ha jól vette a közönség a szereplésem –, rendesen túl tudtam pörögni. Ahogy ráérez az ember a színpadról, hogy hat a közönségre, nehéz mértéktartónak lenni, a feladatra koncentrálni, pedig muszáj. Azt hiszem, ez még az igazi nagy színészeknek is komoly kihívás lehet.

 

Talán valami kommunikációs képesség, aminek a lényege az egyszerű őszinteség: ezzel lehet másokat feloldani, nyitottabbá tenni, ezt szinte mindenki szereti. Én egy olyan családból jövök, ahol ez máig működik. Nálunk az volt a szokás, amit alighanem anyukám alakított ki, hogy mindent elmeséljünk egymásnak, ami történt velünk. Vele most is, távolról is harmonikus, bizalmi kapcsolatom van. De ugyanilyen jóban voltam a mamámmal, aki sajnos már nincs közöttünk – vele egész gyerekkoromban egy szobában laktam.

 

Igar, egy kis falu Tolna–Fejér megye határában, ahol mindenki ismer mindenkit. Ha az alvégen történik valami, azt öt perc múlva a felvégen is tudják. Sokan éppen ezt nem szeretik egy faluban, de nekem ez nagyon tetszik. Gyerekkoromban a mamával gyakran kiültünk a gáderbe – nálunk így hívják a tornácot –, jött Ilus néni, vagy Annuska, és akkor velük is beszélgettünk. Ez a mai napig így van. Ha hazamegyek, próbálok pár napot nyugalomban lenni, muszáj, hogy lecsendesedjen bennem ez a városi nyüzsgés, de utána már megyünk egyik, meg másik szomszédba, vagy hozzánk jönnek. Én ezt nagyon szeretem.

 

Például arról, hogyan kérték meg Ilus néni kezét – élettörténeteket meséltek leginkább, és azt hiszem, én ezekből a történetekből építkezem, ezekből is. Nem voltak ezek nagy bölcsességek, mégis valami elemi tudás volt bennük.

 

Tényleg csak nőket soroltam fel. Pedig van egy öcsém is, illetve apa, akiket nagyon szeretek. Apám rendkívül szelíd és szótlan ember. S a faluban is voltak férfiak, de valahogy ők sem akartak beszélgetni.

 

Igen, bár voltam én is apával a kocsmában – a férfiak odajártak, ahogy az, gondolom, közismert. Volt ott egy tekepálya, ami a mai szóhasználattal lehetett volna közösségi tér nekem is, ha a férfiakat nem idegesítették volna a gyerekek. A falusi életben a férfiak elkülönülnek a nőktől, és a gyerekek a nőkhöz tartoznak. Szerintem idejét múlt már ez a felállás, ma már nem lehet, hogy a férfiak ne értsenek szót a saját gyerekeikkel. Másfelől a gyerekek is sokkal gazdagabbak lennének, ha kapnának egy úgymond másik nézőpontot is. Ezt azért gondolom, mert például Katona Péter csoportvezetőmet figyelve megértettem, hogy másféle dolgokat lehet ellesni egy férfitől, mint egy nőtől. De mondhatnék még néhány férfi pedagógust, akik mintául szolgáltak.

 

Ha belegondolok, semmi lényegi, inkább csak külsődleges dolgokban térnek el a megoldásaik. Sablonos, hogy azt mondom, ma már nincs akkora különbség a két nem között, de ez egyáltalán nem baj. Legfeljebb kevesebb korlát van a gondolkodásunkban: egy gyerek ugyanazt a figyelmet és törődést megkaphatja egy férfitól is, mint egy nőtől. Ez kizárólag szokás kérdése. Az empátia, ami a legfontosabb szülő és pedagógustulajdonság, az nem lehet nem-függő. Én is erre (mint ahogy annyi minden másra) nevelem magam, hogy jó apa és jó tanító bácsi legyek, és tudom, hogy azoknak az embereknek a munkáját folytatom, akik nem hagytak magamra az iskoláimban – mindig voltak olyan tanáraim, akiknek a figyelmére, reflexiójára számíthattam.

 

A laikus nevelés egészen különböző színvonalú lehet – ha működőképes, és minden résztvevő jól érzi magát benne, akkor nem fog hiányozni az elméleti pedagógiai ismeret sem. De ahogy kikerül egy gyerek ebből a burokból, és egy pedagógus által irányított közösségben landol, ott már muszáj, hogy az illető elméleti ismeretekkel is rendelkezzen.

 

Valójában egyetlen, rettentő közhelyes dolog számít csak, a szeretet. Ebben azért vagyok olyan biztos, mert anya, aki az életemben a legfontosabb ember, akitől annyi figyelmet, odaadást és szeretetet kaptam, amit elmondani sem lehet, állami gondozottként nőtt fel: nem volt anyamintája, mégis olyan anya, akinél elképzelni sem tudok jobbat. Hogy a szeretet honnan van? Ki tudja. Az én életemben pedig a tudatos nevelés szempontjából az iskola volt meghatározó. Különösen a középiskola, ahova úgy kerültem, mint kicsi gyerek kis faluból, hirtelen a nagyvárosba. Rettenetes is volt egy fél évig. Senkihez nem tudtam szólni, haza akartam menni, megbántam, az egészet, mint a kutya, amelyik hatot kölykezett. Aztán a kollégiumi portás néni volt az első, aki a szárnyai alá vett, és biztatott, hogy barátkozzam a többiekkel, sokkal jobban fogom érezni magam. Utána már csak addig kínlódtam, amíg meg nem nyertem az országos Ki mit tud? regionális döntőjét, mert akkor mindenki felfigyelt rám, és én attól fogva itthon voltam.

 

Persze. Hallai Ágnes, akivel úgy ismerkedtem meg, hogy a könyvtárban keresgettem valamit, s ő szabadidő szervező–könyvtárosként segített, közben beszélgetni kezdtünk a vers és prózamondásról, aztán módszeresen kezdett velem foglalkozni.

 

Nem tudom, mostanában arra gondolok, hogy muszáj szeretnem a szöveget. A rátóti csikótojást például már azért kezdtem el mondani, mert megtetszett. Vagy Radnóti Miklós Nem tudhatom című verse, amit még anyával tanultam.

 

Nem szeretem, ha elmagyaráznak egy verset, bár nagyon hasznos, de úgy érzem, olyankor elvesznek tőlem valamit, amikor azzal próbálnak segíteni, hogy „megfejtik”. Visszagondolva nevetnivaló, ha a tanárok nem fogadják el, amit a diák mond egy versről – azt, hogy neki mit jelent –, hanem az arról született, tankönyvekben leírt hivatalos álláspontot várják. Nyilván vannak megkérdőjelezhetetlen dolgok egy költeményben, de nekem sokkal erősebb, amit Radnóti mond a Tétova ódában:  „…És holnap az egészet ujra kezdem, / mert annyit érek én, amennyit ér a szó / versemben s mert ez addig izgat engem, / míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó…”

 

Nem vagyok elég tudatos ebben, nem falom módszeresen a verseket, inkább érzésre választok. A finoman érzékeny szövegek jobban elkapnak, mint az erős eszközökkel hatók – a klasszikusokból ezért Radnóti Miklós és József Attila állnak hozzám közel. Tudom jól érezni magam versmondás közben, ha túljutok a tudatosságon, és csak úgy mondom. Persze nem értek a versmondáshoz, egyszerűen szívesen mondok verset. A pillanatnyi élmény számít, amit a közönséggel kapcsolatba kerülve megélek.

 

Persze. Ennek egyik legnyilvánvalóbban működő eleme a humor. Nincs annál jobb, mint amikor felcsattan a nevetés – tudom, melyik pillanatban jön, pláne egy sokadszorra elmondott szövegben –, mégis mindig elkap az eufória.