Navigálni márpedig muszáj

 

Egy fizika-kémia szakos tanár miért szervez túrát a Budai-hegységbe? 

Nem csak akkor és nem csak oda, épp készülök egy másik útra, aminek talán már a címe is árulkodó: „A túra, ami ott kezdődik el, ahol a szüleiddel abbahagynád.” Én annak idején majdnem földrajz szakos lettem, de volt egy meghatározó fizika, illetve kémia tanárom, akik eltérítettek erről az útról. Ettől függetlenül nagyon szeretem a földrajzot: falusi gyerekként rengeteget jártam az erdőt, ahol megtanultam tájékozódni. Ezt a természetközeli élményt szeretném átadni a gyerekeknek, akiket általában évi négy-öt alkalommal viszek túrázni. Az éves programunk logikus rend szerint épül fel: hol a fizikai megterhelés számít, máskor meg a kulturális élvezetek fontosak, a lényeg, hogy a diákok fejlődésére hasson. A túrázást egyébként a volt osztályfőnökömtől kaptam ajándékba, én pedig igyekszem továbbvinni az örökséget, netán hozzá is teszek valamit. Igaz, hogy akadnak nehéz pillanatok, amikor az ember úgy érzi, hogy képtelen továbbmenni, de amikor célba ér és körülnéz, akkor megérti, miért dolgozott ennyit.

 

Ez egy kétnapos esemény volt, ami a Természettudományi Múzeum felkeresésével kezdődött, majd gyalog közelítettük meg a Gellérthegyet, ahol a szoros értelemben vett túrázás startolt. Szegedi gyerekeknek nem okoz gondot a nagyvárosi közlekedés, de már a városban ismerkedtünk a tájékozódás alapjaival, a különböző objektumok térképen történő azonosításával, a távolságméréssel. A városi környezetet elhagyva megértik, hogy milyen fontos tudni, hogy hányadik elágazásnál fordulunk melyik irányba. Kicsit olyan ez, mint amikor kezdő autóvezetőt támogatunk: most jól döntöttél, most viszont nem figyeltél eléggé, itt kellett volna lekanyarodnod. Végül kézbe vették a GPS-t is: ekkor már tudatosan figyeltek a részletekre és hasznosították a megszerzett tudást. A huszonhat fős csapatban 9-11. osztályosok voltak, akik már kiváló érzékkel nyúlnak a gyakorlati feladatokhoz. 

 

 

Fontos megemlíteni az elődeimet, Rimóczy Károlyt és Kocsis Illést, akik már megalapozták jelenlegi munkámat. Huszonöt éve tanítok, és már az első évben vittem a diákokat túrázni, aztán minden esztendőben egyre nagyobb falatokkal próbálkoztunk. Az idei különleges év: az első, 1994-es, azóta minden nyáron megismételt erdélyi túránk huszadik évfordulója közeledik, ahol az akkori és a mostani résztvevők, egykori és mai radnótisok fognak találkozni. Tehát a dolognak nincs eleje és vége, nem lehet megmondani, mikor kezdődött és mikor fejeződik be. Akik érdeklődést mutatnak, azok bennmaradnak, akár öt-hat évvel a végzés után is vissza-visszatérnek. 

 

Attól függ, hogy előtte milyen formában találkoztam vele, ha inkább az érettségire vagy az OKTV-re készítem, akkor azt remélem, hogy fizika- vagy kémiatanárként gondol rám, ha együtt túrázunk, akkor másképp, akkor én a túravezetője vagyok. Szájhagyomány útján terjed a dolog híre, olyanok is vannak a túrázóim között, akiket nem tanítok. Jellemzően az egyik gyerek átadja a másiknak, ajánlja neki, hogy próbálja ki, mert élvezni fogja, sok érdekes dolgot lát. És ez persze teljesen más, mint ha én tanárként győzködnék valakit, hogy jöjjön fel velem egy 2500 méteres csúcsra, amikor még esetleg a hídra felmenni is nehézséget jelent neki. A lényeg, hogy tanárként és túravezetőként egyaránt tegyek olyasmit a diák tarisznyájába, amit később elővehet. 

 

Három elem biztosan: természeti, kulturális és közösségi élmények. A legközelebbi túrán felkeressük Nagyszalontát, Nagyváradot, majd Kalotaszegen egy szép népművészeti műsor vár ránk. Ott van a mozgás öröme is: az érzés, amikor egy hegy tetejéről ránézünk a minket körülvevő tájra, elmondhatatlan. „Legyőztem a magasságot, pedig nem is hittem volna, hogy képes vagyok rá.” Ehhez kell a közösség, a többiek, akik átsegítenek a holtpontokon. 

 

Néhány éve egyik kedves osztályomtól kaptam egy GPS-t: akkor még nem is tudtam, mekkora örömet szereznek vele. A túráim ugyanis valójában expedíciók, amiken nem csak a kijelölt útvonalon mozgunk, hanem olykor soha nem járt utakat tárunk fel, ehhez pedig nagy segítség, ha a GPS-en követhetjük a terepviszonyok változását, az irányokat, hiszen egy túratérkép sosem tud ennyire részletes információval szolgálni. Amikor a GPS birtokában rájöttem, milyen lehetőségeket rejt magában ez a technikai újdonság, arra gondoltam, hogy egyrészt ezt át kellene adni másoknak is, másrészt hogy ez kitörési pont az olyan típusú diákok felé, akik inkább neteznek, filmet néznek, zenét töltenek le vagy játszanak a gép előtt. Hiszen játszani a természetben is lehet: kezünkbe vesszük a GPS-t, a segítségével megtalálunk egy geocaching pontot. A legtöbb ilyen pont úgy helyezkedik el, hogy valóban érdemes felkeresni őket, és ha ez sikerült, az ember ráérez a természet szépségére és erejére, ráadásul ha mindez játékkal, pontgyűjtéssel párosul, az külön élmény. A dolognak egyetlen gyakorlati akadálya van: egy tizenéves gyerektől nem várható el, hogy harminc-ötvenezer forint közötti összeget költsön egy jó GPS-re. Iskolánk pályázati forrásból vett öt készüléket, az enyémmel együtt hatot tudunk a túrákon felhasználni. 

 

A geocaching során GPS-helymeghatározással találunk meg a természetben bizonyos pontokat, ahol általában egy dobozban egy füzetet rejtettek el, oda beírjuk, hogy ott jártunk, majd hazatérve a neten szintén lehet ezt jelezni, ami az ún. rejtőnek is egy visszajelzés arról, milyen állapotban van az adott pont. Nem biztos, hogy a pont megtalálása a legfontosabb, hanem inkább az, hogy azt a helyet és a környékét lássuk, az ottani jelenségeket megértsük és megbeszéljük, ebből is tanulva. 

 

 

Nagyon széles a spektrum. Amellett, hogy a természettudományok iránt általában felkelti az érdeklődést, még az irodalmi művek jó megélését is segíti. Mondok egy példát: Radnóti Miklós születésének századik évfordulóján hosszas kutatás és a helyiekkel való beszélgetések után sikerült megtalálnunk a Lager Heidenau egykori területét. Emlékkövet állítottunk iskolánk névadójának, néhány verset is elmondtunk: hirtelen Radnóti költészete nem tanterem-, hanem élményszagú lett, a gyerekek megértették és megérezték, hol és milyen körülmények között íródtak ezek a művek. 

 

Így van, a versenyre felkészítő kollégám kért meg, hogy foglalkozzunk a térkép- és GPS-használat alapjaival, hogy ne élesben találkozzanak vele először a gyerekek. A Lóczy Lajos Országos Földrajzverseny mellett az OKTV-n és a diákolimpián is jól szerepeltek a diákjaink. 

 

A kettő nem válik el, bizonyos esetekben pedig találkozik. Amikor Verespatakon jártunk, természetesen szó volt az aranybányászatról, Pakson az atomerőmű működéséről. Akivel együtt járok túrázni, az rám is komplexebb módon tekint: amikor hajnalban, a sátorból álmosan kikászálódva találkozik velem, rájön arra, hogy ugyanolyan ember vagyok, mint ő vagy a társai.