Székesfehérvárról jött, és erős zenei háttérrel rendelkezik Vörös Janka, akivel az iskolákról, a mesterekről, a tanításról, de még a kritikaírásról is beszélgettünk. A Sólyom-ösztöndíj segíthet abban, hogy az ifjú énekesnő beteljesítse álmait.
Muzikális családból származol: hogyan van jelen nálatok a zene?
Apai ágon több generációra visszamenőleg roma zenészcsalád a miénk. Fontos volt a zene, mindegyik gyerek tanult zenét, sőt a háború után a dédnagymamám állítólag a szovjet katonákat tanította zongorázni – meg ne kérdezd, hogy miért. (
nevet) Édesapámnak is zongoráznia kellett, őt sokáig csak klasszikus vonalon engedték továbbtanulni, és viszonylag későn kezdett el a nagybátyjától bőgőzni tanulni. A nagyapám, akit én már nem ismerhettem, rengeteget játszott Fehérváron és a Velencei-tó környékén: igényes vendéglátós romazenész volt, aki számos hangszeren játszott. Érdekes, hogy ő sosem bátorította édesapámat, hogy legyen zenész, mégis így történt. A zene anyai ágon is jelen van: édesanyám és a nővére is tanult zenét, az utóbbi klasszikus csellista lett. Egyszóval kikerülhetetlen volt, hogy legyen valami közöm a zenéhez, ebbe születtem bele. Az öcsém is régóta gitározik. Az persze nem volt biztos, hogy zenész leszek, az viszont teljesen természetes volt, hogy a zene ott van a mindennapokban. Legerősebben édesapám zeneisége hatott: sok helyen játszott sokféle zenét, emellett tanít a
Hang-Szín-Tér Művészeti Iskolában. Hogy valóban mindenféle zene érdekli, jól mutatja, hogy a rockzenekarai mellett létrehozta az első fehérvári big bandet diákokból: velük régi Count Basie- meg Duke Ellington-hangszereléseket játszottak, a koncertjeik mindig óriási élményt jelentettek a számomra.
Amikor elkezdtél zenét tanulni, rögtön világos volt, hogy a jazz a te műfajod?
Nem igazán, mert zenei általános iskolába jártam, ahol a klasszikus és a népzene volt előtérben, amikért nem is nagyon rajongtam. A fő gondom az volt, hogy nem éreztem, hol az átfedés az iskolában tanított zene és aközött, amit édesapám révén ismertem és szerettem. Egy évig zongoráztam, majd másik iskolába mentem, ahol a zenetanulás kicsit szünetelt is. A jazz úgy jött képbe, hogy jártam apa jazz koncertjeire meg a big bandes koncertekre, majd a nagybátyámtól megkaptam Diana Krall egyik korai lemezét. Sokszor meghallgattam, megtanultam, rájöttem, hogy el tudom énekelni, és egyre többször énekeltem otthon úgy, hogy senki se hallja. Azért valami nyilván kihallatszott a fürdőszobából, mert édesapám elküldött a Hang-Szín-Térbe Kelemen Angelikához tanulni.
Ahhoz képest, hogy nem akartad, hogy bárki hallja a hangod, most rendszeresen adsz koncerteket.
Ez az ellentmondás a személyiségemből fakad: önmagamhoz realista vagyok, ismerem a képességeimet és korlátaimat, érzem azt is, hogy egy adott pillanatban és helyzetben hogyan tudom megmutatni a tudásomat. Eleinte nehezen szoktam meg, hogy egyrészt a teljesítmény változó, másrészt, hogy a színpadon nincs mi mögé bújni, mert ott minden kiderül. A zenetanulás elején, amikor még nincs akkora rutinod, hogy tudj másra is figyelni, egyszerűen nincs rá lehetőség, hogy felvegyél bizonyos álarcokat és védd a személyes teredet, ami egyébként a hétköznapokban működhet. Mostanra viszont úgy érzem, hogy előadóművésszé váltam.
Sok embertől tanultál, van olyan, akit mesterednek nevezel?
Alapvetően mindig is Kelemen Angelika lesz az: nála kezdtem, és kollégákként nap mint nap találkozunk az iskolában, emellett nagyon jó barátok is vagyunk. Sokan voltak meghatározó jelentőségűek, például akik a Lamantin jazztáborban tanítottak: amit ott tapasztaltam, az nagyon eltért attól, amilyen a fehérvári jazzközeg. És fontos Pély Barna, akinél a Kodolányi János Főiskola jazz tanszakán diplomáztam, de nyilván minden tanárom hozzátett egy kicsit ahhoz, ahol most tartok.
Létezik fehérvári jazzközeg?
Sokan beszélnek a főváros és vidék különbségéről, és tényleg más az emberek habitusa, hozzáállása, ez pedig a jazz világára is érvényes. Székesfehérvár jelentősége országos szinten is kiemelkedő, hiszen az itt élők számához képest sok jó jazz zenész lakik itt, sőt volt egy híres jazzkorszaka a városnak, rengeteg fesztivállal, ahol számos, mára profivá érett zenész kezdett el játszani, gondoljunk csak a Mohai-családra. Két zenei iskola is van a városban, amelyek tulajdonképpen meghatározzák, kik játszanak a városban: a Hang-Szín-Tér mellett ott a Kodolányi, ahol nemrég indult a jazz előadóművész szak. Fehérváron nem jellemző az az elkülönülés, ami Budapesten megjelenik: a fővárosban a fusion zenészek, a mainstream muzsikusok vagy a free zenészek legfeljebb a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem zenekari bemutatóin találkoznak egymással.
A Hang-Szín-Térben tanítasz néhány éve. Miért?
Sosem gondoltam volna magamról, hogy valaha tanítani fogok bármit is, de valójában elég kézenfekvő volt a dolog: amikor elkezdtem a főiskolára járni, volt egy hely a Hang-Szín-Térben, kellett egy tanár, és rám gondoltak. Az első órát sosem felejtem el, nagy megrázkódtatás volt, rettentően izgultam, de végül minden jól ment. (nevet) A hallás és a ritmusérzék felmérhető, de abban nehéz állást foglalni, ki igazán tehetséges. Én magamat nem tartom kivételes tehetségnek, sok minden hatott rám, a család, a hallgatott zenék, az egész közeg, és mivel fatalista vagyok, úgy gondolom, hogy előre megírt utat járok be. Vannak olyan diákok, akikben látom azt a bizonyos pluszt, ami nem tanulható, amitől művészet a művészet és nem szakma, de hogy tudnak-e ezzel majd élni, az idővel dől el. Egy dolog biztos: annak is meg kell mondani az igazat, aki valószínűleg soha életében nem fog komolyan zenével foglalkozni. A kérdés persze ott van, hogy mikor, hogyan és hogy igazad van-e…
Nemrég elkezdtél lemezkritikákat is írni.
Magamtól nem tettem volna: a
jazzma.hu internetes napilap főszerkesztője, Maloschik Róbert (a Bartók Rádió ex-jazzfőszerkesztője), aki kezdettől fogva kíséri a pályámat, keresett meg az ötlettel. Rengeteg jó lemezt hallhattam ennek köszönhetően, és az írás sem állt tőlem távol soha. Nem tartom magam tévedhetetlennek, a személyes viszony azzal, amiről írok, mindig meghatározó a számomra. Az első mindig a lemez hangulata, ez számít a leginkább, a többi aztán jön magától.
Mennyire tudod tudatosan alakítani a pályádat?
Semennyire; ha valaminek be kell következnie, az be fog. A szerencse, találkozások megfelelő emberekkel, kapcsolatok, az eleve elrendelés - ezekben hiszek. Hogyan lehet előrehaladni? Csak arra kell figyelni, hogy ne hátrafelé lépegessek. A tudatos karrierépítést rengeteg bürokratikus akadály nehezíti, figyelnem kell a pályázatokat, lehetőségeket, tulajdonképpen el kell tudni adni magamat olyan embereknek, akik talán majd tudnak segíteni. Ez azonban nagyon távol áll a művészettől, sőt az ellentéte, így az ilyesmivel való foglalkozás össze is zavar rendesen. A saját menedzserem vagyok, ami változó mennyiségű időt és energiát vesz igénybe: jelentkezem helyeknél, hogy szeretnék fellépni, olykor összejön, máskor nem.
A Sólyom-ösztöndíjhoz írott motivációs leveledben azt írtad, hogy a támogatás segítségével az egyediség és a hagyományok összekapcsolásán dolgoznál. Mit jelent ez pontosan?
Nem vagyok egyedül azzal az érzéssel, hogy Magyarországon a popzenei élet gödörbe került: a magyar és, mondjuk, az amerikai pop között a fő különbség az, hogy Amerikában nem félnek keverni bizonyos műfajokat, stílusokat. Ott olyan zenékre is rámondják, hogy jazz, ami nem feltétlenül az, bátrabban nyúlnak a kérdéshez. Itthon viszont nagyon belterjes a popzenei élet, néhány zeneszerző lefedi az összes kereskedelmi rádiót, kívülállóként pedig lehetetlen oda bekerülni. A Sólyom-ösztöndíj segítségével elsődlegesen Amerikába szeretnék eljutni, hiszen ott született az a zene, amit én szeretek csinálni. A bostoni Berklee a világ leghíresebb jazziskolája, az ösztöndíjból ott egy félévet tudnék végigjárni. B-tervként ott van a londoni BIMM College, ahol a kétéves mesterképzésre szeretnék jelentkezni, és a támogatás fedezné is a költségeket. London amúgy az Amerikából érkező, a kontinensen turnézni akaró zenészek gyűjtőhelye, ez a suli épp arról híres, hogy sok session zenészt küld sztárok mögé vokálozni, kísérni. Ami a pályázatban megjelölt célt illeti: nagyon érdekel az a hatás, amit az élő zenekar mellett szóló, előre felvett anyaggal, ún. samplinggel el lehet érni. Ez azt jelenti, hogy az élőben játszó zenészek mellett sokkal több hangszer vagy énekhang szólal meg a színpadon. A módszer költséghatékony, emellett Amerikában jól működik. Sokan mondják, hogy megöli a zene spontaneitását, hogy nem ad annyi lehetőséget az improvizációra, én azonban az improvizációt csak bizonyos kereteken belül szeretem. Egyébként mi is így, samplerekkel játszunk a koncertjeinken a zenekarommal, és nagyon kedvező visszajelzéseket kapunk.
Mi a véleményed a tehetségkutató műsorokról?
Amennyire csak lehet, próbálom őket kizárni az életemből. Sok tehetséges ember van Magyarországon, de nem őket látjuk ezeknek a műsoroknak a színpadán. Ami itt történik, természetesen nem valódi tehetségkutatás, a dolog a pénzről szól, és közben a valóban tehetséges magyar zenészek egyszerűen nem tudnak eljutni a közönséghez, mára teljesen megdőlt a „természetes kiválasztódás”. Lassú szélmalomharc ez az előadóművészek részéről, hiszen olyan dolgokat kell legyőznünk, ami nem a mi feladatunk lenne.
Látod magadat tíz év múlva?
Azt hiszem, tanítani nem mindenáron akarok majd, mindenesetre az iskola után mindenképpen haza akarok jönni. Szívesen mondanám, hogy tíz év múlva világsztár leszek, felismernek majd a pesti utcákon, de nem tudom, mennyire reális az az álom, amit megálmodtam magamnak. Idővel ki fog derülni.
