A piramis legalján nehezebb

– Ablonczy Balázs történész javasolt az ösztöndíjra, nyelvészeti munkáim és civil tevékenységem alapján. 

 

– Az ösztöndíjas időszak első felét Hollandiában a Groningeni Egyetemen töltöttem Monika S. Schmid mentorálása alatt. Közvetlen közelről szerettem volna tapasztalni azt a folyamatot, ahogyan épp megszületik egy új nyelvészeti irányzat. Monika az a kutató, aki mindezt kézben tartja, és úgy gondolom, hogy az egyik legmeghatározóbb alakja a nyelvleépülés kutatásának. Ugyanakkor arra voltam kíváncsi, hogy milyen módszereket használnak a kutatásukban, hogyan és milyen eszközökkel próbálják megragadni ezt a jelenséget. Nagyon izgalmas volt ez a félév, betekinthettem az éppen folyamatban levő projektekbe, a nyelvleépüléssel kapcsolatos órákat látogattam, az aktuális kérdéseket pedig megkonzultáltam mentorommal.   

A második félévet arra használtam fel, hogy megnézzem, mi van a másik oldalon, vagyis a nyelvmegtartás oldalán. Arra voltam kíváncsi, hogy mik azok a motivációk, ideológiák, szempontok, amelyek a nyelvmegtartást elősegítik. Nem azokra a válaszokra voltam kíváncsi, amit az emberek a „miért fontos neked a magyar nyelv?” kérdésre szoktak adni, hanem arra, ahogyan ez a tény megjelenik a mindennapjaik során. Ezért arra törekedtem, hogy ahol erre van lehetőség, beépüljek egy közösségbe, kicsit együtt éljek azzal. Így jutottam el az észtországi magyarokhoz és a csángókhoz. Emellett Olaszországban, Milánóban sikerült találkozni az ottani nyelvleépülést kutató nyelvészekkel, valamint az ösztöndíjas időszakot egy berlini nyári egyetem zárta nyelvfejlődés témában, ahol sikerült több olyan kurzusra is feliratkozni, amik itthonról elérhetetlenek.    

 

– Elsősorban arra használtam az ösztöndíjat, hogy a nyelvleépülésről, illetve nyelvmegtartásról tudjak meg minél többet. Ez teljesült is, ráadásul mindeközben a tudományos szemléletem is sokat változott. Talán kicsit szigorodott, hogy mit kezelek tényként és mi csupán tesztelendő hipotézis, a kettő között olykor elmosódhat a különbség. Egy másik tapasztalata az évnek, hogy az általam megismert nyelvészek a nyelvleépülést vizsgálják, azonban nem a nyelvmegtartás szempontjából. Érdeklődésük inkább abból fakadt, hogy a nyelvleépülés a kétnyelvűség egy izgalmas esete, amely sok választ, támpontot nyújthat az idegennyelv-oktatásban. Az EU egyik fő gondja, hogy párhuzamosan sok nyelvet használ, ami nem költséghatékony, ezért sok projektet hirdetnek meg, ami a nyelvelsajátításra van kihegyezve, azzal a céllal, hogy az emberek minél gyorsabban és hatékonyabban képesek legyenek elsajátítani egy idegen nyelvet. Az én szempontom a nyelvleépülés hátterében az volt és maradt is, hogy hogyan lehet ezeket az ismereteket minél inkább arra használni, hogy a leépülést legalábbis lassítsuk. Emellett ez az egy év sok élettapasztalatot is hozott: több kultúrával, sok emberrel kerültem kapcsolatba, sok barátság is született, nagyban tágult a látóköröm. Szintén erős tapasztalat még, hogy mindenhol rengeteg támogatást kaptam és az emberek nagyon segítőkészek voltak – a világ sokkal pozitívabban fogadott, mint ahogy vártam, sok előzetes félelmem, óvatoskodásom utólag alaptalannak bizonyult. 

 

– Nehéz erre választ adni elsősorban azért, mert egy nagyon komplex folyamatról van szó, amelynek a nyelvészet csupán az egyik oldala. Én azt hiszem, hogy az emberek gondolkodásán nagyon sok múlik, azon, ahogyan viszonyulnak magukhoz, értékeikhez, örökségükhöz. Az a tapasztalatom, hogy a nyelvmegtartás alapvető feltétele a közösség megléte, illetve meg nem léte. Ha van közösség, akkor van kivel használni a nyelvet. Ha élő ez a közösség, akkor még kedv, motiváció is van a használathoz. Fontos, hogy jóérzéssel használja az egyén a nyelvet, minél több pozitív élmény kapcsolódjon hozzá, mert az erős megtartó erő tud lenni. 

Ugyanakkor az is fontos szempont, hogy a nyelvleépülés lassításához szükség van arra, hogy az adott egyén alapigényei ki legyenek elégítve. Ha valaki a Maslow-piramis legalján kuksol, a puszta megélhetésért hajt, hogy meg tudja venni a kenyeret magának és a családjának, kevésbé tud gondolkodni az identitásról, illetve abban a helyzetben kevésbé számít neki, hogy milyen nyelvet is használ, illetve tudatosan őrizze a kultúráját. Hogy erre hosszabb távon figyelni tudjon, ahhoz valamiféle minimális egzisztenciális biztonságérzetre van szükség.  

 

– Igen, ez a két dolog nem áll távol egymástól. Azt gondolom, hogy a tréning, mint módszer alkalmas arra, hogy a közösségeket megerősítse, az emberi kapcsolatok menedzselésének egy nagyon hasznos tanulóterepe. E mellett jó eszköz arra is, hogy a tudatosságra felhívja a figyelmet, illetve képes teret biztosítani arra, hogy ebben az egyén fejlődni tudjon.  A tudatosságról én úgy gondolkodok, mint olyan eszközről, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy egy ember világosan lássa saját magát, ezáltal a saját értékei és szemlélete mentén tudjon dönteni arról, hogy mit tesz, adott esetben inkább a szlovák vagy a magyar közeget választja. Fontosnak tartom, hogy ezt a döntést ne valamilyen külső nyomásra, kényszerből hozza meg, hanem őszintén, belülről, hogy elégedett legyen, és ki tudjon teljesedni benne. Trénerként egy csoportban a célokat mindig három szinten szoktuk megfogalmazni, az első a tudás-szint, második a készség-, harmadik pedig az attitűd-szint. Az attitűd a legmélyebb szintű tanulást jelenti, ami végbemehet. Ez annyit jelent, hogy a résztvevő képessé válik hordani egy másik szemüveget is, meglátni a világot és magát egy másik nézőpontból. Ez aztán más, újabb lehetőségeket jelent a számára. Egy ilyen plusz szemüveg szerintem mindenkinek jól jöhet, a nyelvleépülőknek is, akik ráadásul sokszor épp krízist élnek meg.  

 

– 2009-ben pár barátommal létrehoztunk Szlovákiában egy civil szervezet, aminek a TANDEM nevet adtuk. Ez egy fejlesztő szervezet, amely értékek mentén igyekszik fejleszteni egyéneket és szervezeteket. Fejlesztői gondolkodásunk egyik kiindulópontja az identitás, ennek megerősítése. Az identitás egyes elemeinek tudatosítása véleményem szerint sokat segíthet a nyelvmegtartásban (is). A nyelvészeti munkám során szerzett tapasztalataimat, tudásomat egyrészt a szervezet vezetésében tudom felhasználni, abban, hogy milyen társadalmi problémát hogyan és milyen célcsoportban akarunk megoldani vagy a megoldás felé közelíteni. A képzéseken pedig azért tud hasznos lenni ez a fajta tudás, mert a felmerülő problémák, adott esetben konfliktusok mélyebb, érzékenyebb megértéséhez jól használható, illetve hozzájárul ahhoz is, hogy jobban értsem az elsődleges célcsoportunk, a szlovákiai magyarok gondolkodását, viselkedését. Kicsit külső(bb), kutatói szemmel is rálássak erre.  

 

– A múzeumi munkám egyik fontos része, amiért nagyon hálás vagyok, hogy interjúkat készítek írókkal, költőkkel, akik munkássága meghatározó a magyar irodalomban, kultúrában. Ezek a beszélgetések nagyon sokat hoznak, kivételes emberekkel sikerül így beszélgetnem, amit nagy ajándéknak tartok. Mindenhol fontos számomra, hogy emberekkel dolgozhassak, jobban megértsem őket, adott esetbe segítsek nekik, ha kérik. Ugyanakkor ez a Múzeum egy nagyon kreatív hely, ahol a kiállítások, rendezvények szervezése során sokszor egymásnak elsőre talán távoli dolgokat is összekapcsol, pár évvel ezelőtt pl. a magyar nyelvet kiállítás formájában egy buszon mutattuk be. A látogatók már csak azért is feljöttek, mert ilyet korábban még nem láttak, aztán a többségük szerencsére ott is ragadt, mert megfogta a téma. A kiállítások szervezése során pedig azt lehet megtanulni, hogyan lehet valamit úgy megmutatni az embereknek, hogy az érdekelje őket. Azt hiszem, hogy mindez kulcsfontosságú a tréneri szerepemben és a nyelvészeti, kutatói munkámban is. Most, hogy egy évre kiléptem a megszokott életemből és visszanézek rá, soknak tűnik, elkezdtem azon gondolkodni, hogyan lehet mindezt jobban integrálni.