Interjú Rabec Istvánnal - I.
– Az ELTE Bölcsésztudományi Karán védte meg 2013-ban doktori disszertációját a szlovák fiatalok körében tapasztalható nyelvleépülésről. Milyen jelei vannak a jelenségnek?
– Többféle jele is lehet a nyelvleépülésnek. Én először úgy találkoztam a jelenséggel, hogy pozsonyi egyetemistaként több olyan csoporttársam is akadt, akiknek az anyanyelve (elsőként elsajátított nyelve) magyar volt, de szlovák iskolákba jártak, a középiskolától szinte kizárólag szlovák barátaik voltak. Komoly problémát és hosszas belső vívódást jelentett számukra annak eldöntése, hogy elmondhatják-e még magukról, hogy magyarok vagy pedig már nem, mindeközben mindannyian úgy érezték, hogy gyengén beszélik a magyart. Több ember előtt nem is szívesen szólaltak meg magyarul. A velük való megismerkedésem is gyakran úgy alakult, hogy csak egy-két hét után derült ki az illetőről, hogy ő tulajdonképpen magyar, legalábbis beszéli a magyart. Sokszor beszélgettem velük erről, és minden alkalommal az volt a benyomásom, mintha tőlem, magyar szakostól várnák a választ, vagy valamilyen ítéletet arra nézve, hogy ők magyarok-e vagy sem. Választ nemigen tudtam nekik adni, ítéletet hozni pedig nem éreztem magam feljogosítva, azonban a téma engem is elkezdett foglalkoztatni. Nekem elsőként, mint első jel, ez az identitáskrízis tűnt fel.
Ahogy folyamatosan belemélyedtem a témába, rájöttem, hogy ez egy nagyon új és meglehetősen ismeretlen területe a nyelvészetnek. Szlovákiai magyar viszonylatban számos nyelvészeti tanulmány született a kétnyelvűségről, de ezek csupán utalnak arra a rétegre, akik épp a nyelvvesztés határán, illetve előrehaladottabb fázisában vannak, részletesebben azonban nem térnek ki rájuk. Ugyanez vonatkozik a szociológiai vizsgálatokra is. Kiderült, hogy ezeknek az embereknek a gondolkodásáról, attitűdjeiről, nyelvhasználatáról igencsak keveset tudunk, tudományos vizsgálatuk még nem történt meg. Ugyanakkor a kérdés sajnos egyre aktuálisabb, hiszen a cenzusok folyamatosan azt mutatják, hogy nagymértékben növekszik Szlovákiában a magyarok asszimilációja.
A disszertációban a nyelvleépüléses jelenségeket próbáltam megragadni. A nyelvleépülés egy nagyon komplex jelenség, a kutatásomban csupán néhány szempontot tudtam megvizsgálni. Azt néztem meg, hogy melyek azok a nyelvi jelenségek, amelyek a nyelvleépülők beszédét nagyobb mértékben jellemzik, mint a nem nyelvleépülő, magyardomináns kétnyelvű beszélők nyelvhasználatát. Elsősorban a beszédben előforduló megakadás-jelenségeket, a két nyelv egymásra hatása következtében előforduló interferenciákat és a kódváltásokat vizsgáltam meg. Ezek a jelenségek megvannak a magyardomináns kétnyelvű beszélők spontán beszédében is, azonban a nyelvleépülőknél lényegesen gyakrabban fordulnak elő, illetve olyan helyzetekben is, amikor a nem nyelvleépülők esetében igencsak szokatlan lenne. Ilyen jelenségek pl. a toldalékhiányok, toldalékcserék vagy a gyakori kihagyások, amelyek a beszédet erősen töredezetté teszik, illetve nagymértékben hozzájárulnak az értelmezési zavarok kialakulásához.
– Van-e különbség a nyelvcsere és a nyelvleépülés között?
– A nyelvcsere és a nyelvleépülés lényegében ugyanazt a folyamatot jelentik, ugyanazon érem két oldaláról van szó. Mindkettő áttérést jelent egy nyelv használatáról egy másik nyelv használatára – az én értelmezésemben a magyarról (az elsőként elsajátított nyelvről) a szlovákra. A kettő között leginkább az a különbség, hogy míg a nyelvcsere egy közösséget vizsgál, és a jelenség elsősorban társadalmi vonatkozásaira fókuszál, addig a nyelvleépülés inkább az egyénre kíváncsi. A nyelvleépülés folyamatáról meglehetősen keveset lehet tudni. Viszonylag kevés a kutatás ebben a témában. Fiatal területről van szó, amelynek még nincs kialakított egységes kutatási módszertana, ezáltal sok kutatás nem igazán vethető egybe, mert a vizsgálat során más-más módszert alkalmazott. Ugyanakkor alig van longitudinális kutatás, amely nagyobb számú adatközlőn évekkel később újból megismételte volna a vizsgálatot, hogy kiderüljön, mi történt azóta a leépülő nyelvvel. Azt azért lehet tudni, hogy a nyelvleépülés másképp zajlik gyerek és másképp felnőtt esetében. Egy gyereknél, ha a pubertás kor előtt következik be a nyelvváltás, akkor sokkal erőteljesebb tud lenni, mint a felnőttnél, ugyanis az ő első nyelve már teljesen meg van szilárdulva. A nyelvcsere vizsgálata lényegesen gazdagabb, nagyobb hagyományai vannak. Ráadásul világviszonylatban épp egy magyar származású nyelvész, Susan Gal volt az, aki 1979-ben megírt könyvével, amely Language shift címmel jelent meg és a burgenlandi magyarok nyelvcseréjét vizsgálja, megalapozta a téma kutatását.
A nyelvleépülés vizsgálatának kezdetei az 1980-as évek elejére tehetők, amikor az emberi emlékezet természete került a kutatások előtérébe, a nyelvészetben pedig nagy izgalmat váltott ki az a lehetőség, miszerint a már elfelejtett nyelvi rendszert újból aktiválni lehet az agyban (például hipnózis segítségével). Richard D. Lambert volt az, aki a téma köré először szervezett konferenciát The Loss of Language Skills (A nyelvi készségek elvesztése) címmel, amelyet egy hasonló című konferenciakötet is követett. Az új terület aztán fejlődésnek indult. Egyik ága az USA-ban a második nyelv eltűnését kutatta (arra a kérdésre keresték a választ, hogy az emberek, ha új nyelvet tanulnak és nem használják azt, akkor miért felejtik el viszonylag gyorsan), míg Hollandiában olyan kérdések kerültek a figyelem középpontjába, mint a nyelvi kisebbségek, az emigránsok nyelvhasználata és a társadalom velük kapcsolatos attitűdjei.
Jelenleg is Hollandia az egyik legmeghatározóbb központja a nyelvleépülés kutatásának.
2011-ben jelent meg a nyelvvesztéssel kapcsolatos első tankönyvnek szánt monográfia Monika S. Schmid tollából First Language Attrition címmel, amely már arról tanúskodik, hogy az első nyelv leépülésének vizsgálata önálló területté nőtte ki magát (vagy épp most kezd azzá válni) az alkalmazott nyelvészet terén.
– A nyelvvesztés összefügg-e és ha igen, milyen mértékben az identitásvesztéssel?
– A szlovákiai magyarok esetében az összefüggés kimutatható, ennek pontos mértékét azonban nem ismerjük, illetve azt sem, hogy az identitás még milyen más rétegeivel függ ez össze. Az anyanyelv az identitás egyik legmeghatározóbb alapköve, ezt a szociológiai kutatások is kimutatták, ha ezt az egyén lecseréli, az nagy valószínűséggel belső vívódáshoz, identitásproblémához vezet. Ennek az is az oka, hogy az anyanyelvhez erős érzelmi szálak kötik az egyént, amelyek sokszor sokkal mélyebbek, mint azt elsőre gondolnánk. Monika Schmid például a holokauszt túlélőit vizsgálta a nyelvleépülés szempontjából. Azokat, akiket gyerekként a náci rezsim elől a szüleik külföldre küldtek. Ezek az emberek a németet, ami az anyanyelvük volt, a szörnyűségek hatására teljesen elutasították. Egy nő például a háború után visszalátogatott Németországba, és amikor a határon meghallotta a német nyelvet, sírva fakadt és fizikai fájdalmat érzett. Arra a kérdésre, hogy a később visszatért-e az anyanyelvéhez, azt mondta, igen, amikor megszületett a gyereke, akihez először önkéntelenül is németül szólt, német énekeket kezdett el dúdolni neki. Ugyanez ismétlődött meg akkor is, amikor megszületett az unokája. Ez a példa jól mutatja, hogy mennyire erősek ezek az érzelmi szálak, amik az anyanyelvhez kötik az egyént még egy ilyen szélsőséges helyzetben is. A saját kutatásomban azt tapasztaltam, hogy a nyelvleépülő fiatalok sokszor azzal küzdöttek, hogy a család vagy inkább a nagyszülők elvárták tőlük, hogy beszéljenek magyarul, legyenek magyarok, a valóság azonban teljesen mást mutatott, szlovák volt a baráti körük, a környezetük, a magyar nyelvet alig használták. Ráadásul többen tartottak attól is, hogy hiányosnak érzett magyar nyelvtudásuk miatt a magyarok kirekesztik vagy legalábbis valamilyen negatív élmény éri őket, ezért nem is igazán próbálkoztak. Amikor a magyar nyelvvel kapcsolatos attitűdjeikről kérdeztem őket, az derült ki, hogy minél gyengébben beszélik a magyar nyelvet, annál pozitívabban viszonyulnak hozzá, egyfajta ereklyeként őrzik ezt a lényegében már egyre passzívabb nyelvtudást. Addig, amíg erős bennük a vívódás, hogy hova is tartozzanak, igyekeznek a döntésükhöz tartani magukat, negatívabb a viszonyulásuk a magyar nyelvhez és a magyarokhoz. Ezt azonban érdemes lenne tovább vizsgálni, inkább hipotézisként kezelem ezt, amely tesztelésre vár.
Ugyanakkor nem mindig igaz ez az összefüggés, számos ellenpéldával is lehet találkozni, amikor valaki már egy másik nyelvet beszél, azonban mégis magyarnak tartja magát. Ilyen azonban az előzőhöz képest csak elvétve fordul elő.
