Nem tudja, hogyan él az, akinek nem olyan a keze, mint az övé, ennek ellenére a szülei nem neveltek belé semmiféle betegségtudatot. Ismeri, milyen kiközösítettnek lenni. „Ha nem állnak szóba az emberrel, az rá is viszi az önfejűségre. Lehetett néha kilógni a sorból, mert azt éreztem, úgysem vagyok benne.” Adódott, amikor inkább ő bántott meg másokat, mintsem őt bántsák. A fogyatékosságából sosem csinált titkot. „Muszáj volt megtanulni, hogy ha titkolózom, abból kellemetlenségeim származnak.”
Élte a budapesti diákéletet, mosott kocsit, szórólapozott. Mert bár Hódmezővásárhelyen született, immár a fővároshoz köti a családja, a barátnője. Több fordulópontra tekint vissza. Amikor tíz hónapon át viselt a karján egy két és fél kilós vasat, az Ilizarov-féle rendszert. Amikor olyasmivel kezdett foglalkozni, amivel más még nem. Amikor esélyegyenlőségi ügyvivő lett. Amikor öt hónapig az Európai Parlament esélyegyenlőségi és sokszínűségi egységében gyakornokoskodott Luxembourgban. A jog érdekli. Már egyetemistaként előadást tartott a jogszociológia tanszék antidiszkriminációs kurzusán. Mondták neki, amikor majd tárgyalni fog, ő lesz az az ügyvéd, aki az akadálymentesítés hiányának ellenére a helyszínre tud menni, mégis átérzi az ügyfelei problémáit. Mert két társadalmi réteg, a fogyatékkal és a fogyaték nélkül élők mezsgyéjén érzi magát. Ezért akarja vizsgálni a maga és a sorstársai, a társadalom reakcióját, lehetőségeit, jogait. Felelősnek tartja magát azért, hogy mit kezd avval az eséllyel, amely neki megadatott. „Még idealista vagyok. Labdaszedő a nagypálya mellett” - neveti el magát. Azt mondja, lámpást adott kezébe az Úr, bár nem tartja magát hívőnek. „Vallási türelemmel rendelkezem - írja körül világnézetét. - Isten azt akarta, éljek a helyzetembe beletörődve, mégsem nyugszom bele. Lássuk, mire megyek evvel az átokkal és áldással.” Azt gondolja, avval, hogy közreműködik mind a jogsegélyezésben, mind a jogalkotásban, olyan emberi sorsokat ismer meg, amelyekből elhivatottságot merít. „A lényeg, hogy ne a kispadon üljek örökké” - sző terveket.
Érdekli az irodalom, a történelem, a hadtörténet. Imád főzni: fölnéz a mesterszakácsokra. Aztán legyint. „A szüleim azt mondták, nekem a fejemből kell megélni. Igazuk van. Sokat köszönhetek nekik.”
Azt tapasztalja, nincs integráció. „Ami van, azt úgy nevezem: Taigetosz integrációs program. Kihívás mást, másként csinálni.”
