A sorozat hatodik és egyben utolsó részében a számunkra elengedhetetlen mértékletességről írta le gondolatait Havass Miklós tehetség-nagykövet, a Matehetsz és a Nemzeti Tehetségsegítő Tanács egyik alapítója
Blog-sorozatunknak záró fejezetéhez értünk. Előzetes gondolataink tükrében foglaljuk össze, mi is tehát a feladatunk, az ifjúság nevelésével foglalkozó szülőknek, pedagógusoknak, mentoroknak és a majdan felnövekvő tanítványainknak! Mit adjunk át, és hogyan utódainknak? Mi a nevelésünk központi kérdése? Ez a kulcskérdése a ma forrongó állapotban lévő oktatási rendszerünk reformjának is. [1] Különösen is fontos ügye ez a tehetségsegítő szakembereknek, akiknek kezei közül kerülnek ki a jövő várhatóan erős befolyással rendelkező influenszerei. Nem közömbös, hogy ők milyen irányban befolyásolják majd világunk alakulását.
A mai globális világban vitathatatlan, hogy minden fiatal számára biztosítani kell azokat az alaptechnikákat, azt a tudást, ami a jövő életterének belakásához szükséges: írás, olvasás, számolás, beszédkészség, digitális tudás, a szép értékelésének képessége, s azt, hogy mindenki otthonra leljen e hazában. Személy szerint mindenkinek meg kell adni azt a támogatást is, amely sajátos képességeik kibontakozásához szükséges. De ezeken túl fejlesztenünk kell azt az erényt, amely jövőnkben egyre inkább kulcskérdéssé válik, a mértékletesség képességét. A lemondás képességét. A mértékletesség tulajdonképpen dinamikus egyensúly köztünk, és a bennünket körülvevő külvilág között, tehát az egyensúlyozás képessége.
Igaz, világegyetemünk számtalan nagy kataklizmán ment át eddig is. Természeti események alakították, szaggatták felszínét, ősrobbanás, cunamik, vulkán kitörések. Állatfajok haltak ki, járványok söpörtek végig, éhínség. De világunk élő szervezet, önjavító képességének köszönhetően a sebek évmilliók, milliárdok alatt képesek voltak hegedésre. Ma azonban talán az emberiség történetének fordulópontján állunk. Soha annyian nem haltak éhen, mint ma, élhetetlenné válik a levegő, elfogy az ivóvíz, kimerülnek az energiaforrások. Mi magunk elpusztíthatjuk, vagy élhetetlenné tesszük a Földet, megszakítva a regenerálódás képességét. Szennyessé válik a beszéd, elveszti értelmét az élet, s ha nincs értelem, mi akadályozza meg az atomhalált?
E negatív folyamatok ellen természetesen össztársadalmi szinten kell hatásosan védekezni. Kevesebbet fogyasztani, kevesebb levegőt-, vizet szennyezni, kevesebbet fegyverkezni, nagyobb toleranciával élni. Ez azonban önmagában majdnem lehetetlen feladat. Elveszteni azt, ami egyszer már megszereztünk, lemondani arról a kényelemről, amihez már hozzászoktunk, ellentmond a nagy rendszerek tehetetlenségének, és a világ vezetői lehetőségeinek. A politikát a népszerűség igazgatja. És milyen nehezünkre esik már most a pandémia idején is lemondani apró kényelmeinkről. A megszerzett javakhoz görcsösen ragaszkodunk. Tüntetések, lázongások még a jóléti országokban is a megszorítások ellen. Önző ösztöneinkre támaszkodó félresikerült népszavazások, erőforrásokért vívott világháborúk, torz békekötések, soha nem teljesített klímacélok is bizonyítják ezt. Az igazi kihívás ma mégis ez! Változtatni ezen a helyzeten. Talán az segíthet, ha nem csak a nagy csodákra várunk, „mit tesznek ők?”, mit talál ki a kormány, a világhatalmak, hanem magunk állunk személyesen, példát mutatva a változás élére. Személyenként! Megálljt parancsolunk önmagunknak. Lemondanunk megszokott kényelmünkről, a mértéktelen fogyasztásról, ellentmondunk az elosztás egyenlőtlenségeinek, szállást nyújtunk a hontalannak. Észrevesszük, „magunkévá szeretjük” a szépet a saját kertünkben, saját környezetünkben. Ám egy ember kevés. Hozni kell magával mindenkinek még egyet, meg még egyet, terjeszteni kell az önmérséklet filozófiáját szeretteink, szomszédaink, barátaink, tanítványaink között. Ez a tehetségnevelés, és egyáltalán embernevelés nagy kihívása ma. Szolgálja tehetségnevelésünk is az önfegyelem gyakorlatát! Értessük meg neveltjeinkkel az amerikai Dan Millman pszichológus szavait: „A boldogság titkát, nem akkor lehet megtalálni, ha többre törsz, hanem hogyha kifejleszted a képességet, hogy élvezd a kevesebbet.”
Mértékletesség a világgal szemben. Óvjuk a Földet, ásványkincsivel, vizeivel, élőlényeivel együtt. Annyit vegyünk el tőle amennyi elengedhetetlenül szükséges, netalán amennyit pótolni tudunk. Ne vegyük el állatok életét passzióból, erdeit gazdagodási vágyból. Napjainkban mindez különösen igaz, talán már kényszerülünk is erre. De váljék ez a kényszerített magatartás önkéntes élet-szokássá!
Mértékletesség a másikkal szemben. Társadalmunk integráltsága roncsolt állapotban van. Közbeszédünk alpári. Vitáink irracionális szólamok ismételgetéséből állnak. Ha politikusaink vitái durvává állandósulnak, akkor ezt a hangütést populáris médiánk, majd tőlük mi magunk is átvesszük. Ám ne felejtsük, politikusainkat mi, a mi tanáraink nevelték, ők is közülünk emelkedtek ki. Végtelen spirál, ördögi kör! Egyetemeinken tanítottunk paragrafusokat, okos közgazdasági egyenleteket, uszodáinkban lefaragtunk másodperceket, de nem tanítottuk meg egymás tiszteletét, a közösségteremtő csapatjátékot, az értelmes párbeszéd és a mérlegelő-megegyezés képességét. A megoldás az önkorlátozás. Vissza kell állítani a francia forradalomban rosszul rendezett emberi értékek helyes sorrendjét: testvériség, egyenlőség, szabadság, amelynek megfordítása már akkor is a vérpadhoz vezetett. Csak a testvériség által (ön)korlátozott szabadság elviselhető. Azé a szabadságé, amelyet nem más emberek, hatóságok, rendeletek cenzúráznak, hanem mi magunk. A testvériség soha nem engedheti meg azt, hogy más személyiségét, önérzetét roncsoljuk (a sajtószabadság nevében).
Mértékletesség magunkkal szemben. A német szociológus, Gerhard Schulze úgy határozza meg társadalmunkat, mint élménytársadalom, amely életcéljának, életértelmének az események halmozását, hajszolását tekinti (minél több külföldi út, minél extravagánsabb sportélmények, minél több „kényeztetés”). Minél több ajándékot, sikert, élményt biztosítani utódaink számára. Az élmények szakadatlan sora azonban ürességet leplez, s talán titkolt vágyat valami értelem után, vagy szorongást az ürességtől, a csendtől.
Ám Ferenc pápa, a világ kivételesen érzékeny lelkiismerete így figyelmeztet: „ne óvjátok meg gyermekeiteket minden kényelmetlenségtől és szenvedéstől, hanem próbáljátok meg átadni nekik az élet iránti szenvedélyt, (vö. Saint-Exupéry korábban emlegetett gondolataival!) ébresszétek fel bennük a vágyat, hogy megtalálják hivatásukat. … Kedves szülők, ha segítitek gyermekeiteket felfedezni és elfogadni hivatásukat, látni fogjátok, hogy „megragadja” őket ez a küldetés, és lesz erejük szembenézni és megbirkózni az élet nehézségeivel.”
Az élet és a jövő értelme: feladat és teljesítése. S ez nem megy önkorlátozás nélkül.
És ha így neveljük utódainkat, talán még abban is reménykedhetünk, hogy majd segítenek megküzdeni a következő nagy kihívásokkal is, például a társadalmi magány és a munkahelyek számának szűkülését követő tevékenység nélküli élet nehézségeivel. A környezetünk szépségeinek kreatív felfedezésével, művészi-alkotó képességeink kibontásával, a közösségért vállalt önkéntes tevékenység szépségeinek megélésével.
Havass Miklós
[1] Megjegyezzük azt, hogy e vitához már 2009 óta adott a kiváló kiindulópont, a „Bölcsek Tanácsa” által fémjelzett „Szárny és Teher” c. ajánlás.
Képek forrása: mystique.cafeblog.hu, divany.hu
