Menü megnyitása

Akkor szállj fel a vonatra, amikor megáll előtted

2014. július 17.

A zentai Bolyai Tehetséggondozó Gimnázium és Kollégium igazgatójával, Kormányos Róberttel beszélgettünk.

Kormányos Róbert a szerbiai magyar nyelvű tehetséggondozás meghatározó alakja, aki 2014 tavaszán Bonis Bona – A nemzet tehetségeiért kitüntetést vehetett át. Újvidéken szerzett biológusi diplomát, 1990 óta tanít vajdasági iskolákban. 2006 óta a zentai Bolyai Tehetséggondozó Gimnázium és Kollégium tanára, melynek 2012-től igazgatói feladatait is ellátja. A Bolyai Farkas Alapítvány a Magyarul Tanuló Tehetségekért korábbi elnökeként, a szintén zentai székhelyű Natura Kutatók Klubjának alapító tagjaként és elnökeként, a nyolc éven át működött Tudomány Egy Órában főszervezőjeként is sokat tett és tesz a kiemelkedő képességű vajdasági fiatalokért. A szerbiai tehetséggondozás hagyományai és kihívásai mellett arról is beszélgettünk, mi zajlik délutánonként a zentai gimnázium harmadik emeletén…


Kormányos Róbert, Bajor Péter és Muhi Béla a Bonis Bona-díjak átadásán (Fotó: Mayer András)

Milyen hagyományai vannak a vajdasági tehetséggondozásnak? 
A szerbiai tehetséggondozás intézményesített formái komoly tradíciókkal rendelkeznek: a nagy szerbiai gimnáziumokban speciális tanterv és külön normatíva szerint működő tehetséggondozó osztályok léteznek. Sok területen vannak speciális osztályok egy-egy intézményen belül: balettből és zenéből épp úgy találunk ilyet, mint matematikából, fizikából vagy informatikából. Különleges pillanat volt, amikor a vajdasági magyar politikusoknak sikerült azt elérni, hogy magyar nyelvű tehetséggondozó tagozatok is megjelenjenek, méghozzá önálló intézményekként. Így jöhetett létre a nyelvi tehetségekkel foglalkozó szabadkai Kosztolányi Dezső Gimnázium, illetve a természettudományos-matematikai, továbbá a képzőművészet felé nyitott zentai Bolyai Gimnázium és Kollégium. Nálunk a matematika tagozaton a matematikai tantárgyak kiemelt óraszámban vannak jelen, hasonlóan az informatikához és a fizikához. A tehetséggondozást a tanárok esetében díjazza a rendszer: míg másutt heti 18-20 óra a kötelező óraszám, addig a tagozaton 12 óra, ami közelíti az egyetemi oktatók óratartási kötelezettségét. Így több idő jut a felkészülésre, az irodalomkövetésre, emellett oktatóink közül sokan doktori fokozattal rendelkeznek és kutatnak is.

Miben tér el a zentai Bolyai Gimnázium és Kollégium működése más szerbiai középiskolákétól?
Mindenképpen pozitívum, hogy csak magyar tannyelven működő intézmény, ami ráadásul tehetséggondozásra „szakosodott”: egész Szerbiában nem létezik ilyen szerb tannyelvű önálló iskola. Kis iskola a mienk: míg másutt harmincfős osztályok vannak, addig mi egy tagozatra húsz diákot veszünk fel. A felvételi más intézményekben az ún. kisérettségi alapján zajlik, ami anyanyelvi és matematikai teszt mellett tartalmaz egy természettudományi és történelmi ismereteket számon kérő kombinált feladatsort is. A diákok „kívánságlistán” jelölik meg, melyik iskolába hányadik helyen iratkoznának, majd a számítógép elosztja a jelentkezőket. Ezzel szemben a mi iskolánkban a felvételi a belgrádi matematikai gimnáziuméval egyezik meg, ami nem is egészen az általános iskolai tananyagon alapul. Aki itt bekerül az első húszba, azonnal felvételt nyer, a neve kikerül a rendszerből, nem fogják tehát más intézménybe irányítani. A képzőművészeti tagozatunkon is különleges a felvételi: három napon keresztül napi négy órában teljesítenek feladatokat a jelentkezők grafikából, festészetből és szobrászatból, amit belső és külső szakértőink bírálnak. A legmagasabb pontszámot elért jelentkezők itt is azonnal kikerülnek a központi rendszerből. A teljes képhez hozzátartozik, hogy mindkét tagozatra négy-öt hónapos felkészítőket tartunk, mivel a tanáraink már látják, hogy mi az, ami kevésbé hangsúlyosan jelenik meg az általános iskolai tananyagban, de a felvételin jó eséllyel előkerül majd.

Mi a jelentősége annak, hogy a gimnáziummal egy épületben van a kollégium?
Egész Szerbiában is ritkaságnak számít a zentai Bolyai abból a szempontból, hogy a gimnáziumi és a kollégiumi része egy jogi személyként működik: mindenütt másutt a városi fenntartású kollégiumokban több középiskolából verbuválódik a diákság. Nálunk délelőttönként a második emeleten folyik a tanítás, természetesen a szerbiai oktatási rendszer lehetőségeivel élve, a megfelelő előírásokat betartva. Délutánonként viszont a harmadikon a kárpát-medencei jó gyakorlatokat hasznosítjuk: negyven különböző szakkörünk működik, regisztrált Tehetségpontként számos pályázaton is indulhatunk, ami lehetőséget ad a rendszertől való függetlenedésre, ez pedig a szerbiai nem intézményesített tehetséggondozás szempontjából bír valódi jelentőséggel. Az eredmények sem maradnak el: büszke vagyok rá, hogy a Magyar Innovációs Szövetség által kiírt ifjúsági innovációs versenyen rendszeresen helyezést érnek el a diákjaink, azon kívül a legeredményesebb határon túli intézményként tartanak számon minket. A többi szerbiai kollégiumban a délutáni tevékenységek általában sport és művészeti foglalkozásokban merülnek ki, amire nálunk is van persze lehetőség, de a mi diákjaink alapvetően más irányokba tájékozódnak.

1990 óta tanít, ez idő alatt biológiatanárból tehetséggondozó szakember lett.
Nehéz megállapítani ennek a folyamatnak a fázisait: amikor Csantavéren általános iskolában tanítottam, vagy amikor Csókán a vegyészeti-élelmiszeripari szakközépiskolában hentes- és péktanulóknak oktattam heti négy órában mikrobiológiát, mindig meg kellett találnom a megfelelő módszereket, amikkel megszólíthattam a diákokat. A délvidéki háború évei alatt például ezért is került elő újra régi hobbim, az ornitológia. Sötét időszak volt ez: embargó, hiperinfláció, a határon nem lehetett átlépni, a diákság sem tudott magával mit kezdeni. Ezért döntöttünk úgy néhányan, hogy létrehozzuk a NATURA Kutatók Klubját, amellyel éveken át nyári táborokat szerveztünk úgy, hogy a résztvevőknek gyakorlatilag nem került pénzbe a dolog. Az eredményeink itt is magukért beszéltek: az évek során a gyűrűzött fajok és egyedek számát tekintve a klubunk többszörösét végezte el annak a munkának, mint amit az összes szerbiai gyűrűző szervezet együtt. Ahogy mondtam, hentesek és pékek osztályfőnöke voltam, a gyakorlataikra jártam különböző gyárakba, ahová lehetett menni kalapozni élelmiszerért. Apránként szedtünk össze tehát mindent, mégis komoly szakmai programot tudtunk felmutatni, amihez olyanok is hozzáfértek, akik egyébként nem tudták volna kifizetni a részvételt. Büszke vagyok az egykori tagokra, akik közül ma a legtöbben már doktori fokozattal rendelkeznek, esetleg a világ másik felén végeznek jelentős kutatásokat. A mostani fiatalokból talán a nagy tudású emberek iránti alázatot hiányolom leginkább: mintha nem értenék, hogy hétköznapi életünkben mindent a tudománynak köszönhetünk. Amitől pedig szép a világunk, azért a művészetek felelősek: a kettő bennem – és szerencsés módon az iskolánkban is – összekapcsolódik egymással. Zentán nyolc éven keresztül szerveztük minimális költségből a Mindentudás Egyeteme vajdasági változatát, a TEO-t, vagyis a Tudomány Egy Órában című műsort. Bármilyen hihetetlen, de a városon is meglátszott, amíg működött a sorozat: a közel háromszáz fős közönség egyharmada az utcáról jött be, az emberek pedig hálásak voltak azért, hogy akadémikusokat, tudósokat hallgathattak a legkülönbözőbb tudományterületekről. A diákjaimnak is ezt a szemléletet próbálom átadni: tudjuk, hogy jön a vonat, látjuk már messziről, aztán meg azon kapjuk magunkat, hogy már elment. A vonatra csak akkor tudunk felszállni, amikor ott van az állomáson.