Menü megnyitása

„Azt akarom, hogy a tömegekkel történjen valami”

2015. március 17.

L. Ritók Nórával, az Igazgyöngy Alapítvány vezetőjével az esélyteremtés lehetőségeiről beszélgettünk.

Néhány hete a brókerbotrány miatt zárolták a nemzetközileg jegyzett Igazgyöngy Alapítvány bankszámláját is, ám a gyors civil összefogásnak köszönhetően a viharfelhők egyelőre elvonultak a szervezet feje fölül. Nemrég Ashoka-tagsággal ismerték el L. Ritók Nóra munkáját, akit a nemzetközi hálózatba való bekapcsolódás várható előnyeiről is kérdeztünk. Meg arról, mit kellene, hogy jelentsen a tehetséggondozás a mélyszegénységben élők körében. 
 

Ritók Nóra
 
Kezdjük a legfontosabbal: mi a helyzet most az Igazgyöngy Alapítvány zárolt számlájával?
Valóban ez most a legégetőbb kérdés, sokat gondolkodom az ügy üzenetén. Rendszerszintű segítség mostanáig nem érkezett: a jegybanktól csak olyan válasz jött, amit minden károsult kapott, de Balog Zoltán miniszter úr azt ígérte, hogy segít abban, hogy ebből pénz is legyen. Először a civilek segítettek, köztük számos, szociálisan érzékeny cég is, amelyek értik, hogy lehetetlen helyzetbe kerültünk önhibánkon kívül. Az Alapítvány a Társadalmi Felelősségvállalásért a krízis másnapján hárommillió forintos kölcsönt bocsátott a rendelkezésünkre, a Soros Alapítvány pedig tizenötmilliós adománnyal támogatja a munkánkat. Ezek óriási, reményt keltő lépések, ebből a pénzből már meg tudjuk indítani a régóta tervezett sáfránytermesztést. Hihetetlen és megható, hogy tíz nap alatt közel húszmillió forintnyi támogatás érkezett az új számlánkra: ebben benne van a nyugdíjas pedagógus ezerforintos támogatása és egy cég egymilliós átutalása is. Úgy érezzük, burok van az Igazgyöngy körül, és ez nagyszerű érzés. 
 
Néhány nappal ezután pedig nyilvános lett a hír, hogy az Ashoka tagjai közé választotta. Mit jelent az Ashoka-tagság eszmeileg, illetve mit hozhat a gyakorlatban?
Sokat jelentett, hogy épp a válság pillanatában lehetett kihangosítani ezt a hírt: a helyzet abszurditását jól mutatta, hogy miközben egy fontos nemzetközi elismerést kapunk, egy rosszul működő rendszer áldozatai lettünk. Az Ashoka-tagság elnyerése hosszú folyamat eredménye, amiből már azzal profitáltam, hogy a kiválasztási procedúra során meg kellett fogalmaznom, pontosan hogyan működik a modellünk. Az Igazgyöngy esélyteremtő munkájával felépített rendszerében világosabbak a fókuszok, kirajzolódott a kapcsolatrendszeri háló: minden nap ebben dolgozunk, de most rákényszerültünk, hogy szervezeti, fenntarthatósági, társadalmi hasznosulási szempontból gondoljuk át az egészet. Maga a kiválasztás sem volt akadályoktól mentes: kezdetben csak az Igazgyöngy tevékenységének egy elemét akarták kiemelni, majd sikerült megértetnünk, hogy mi komplex rendszerben gondolkodunk. A működésünk lényege a sokpontú beavatkozás: a problématérkép elkészítése után minden szinten igyekszünk hatást kiváltani és azt fenntartani. Őrületesnek hangzik, de a romák, az intézményrendszer, a szakpolitika szintjén egyaránt változást akarunk elérni, ezért nem lehet egyetlen momentumot kiragadni, és csak azt jó gyakorlattá tenni. A napokban Bécsben vettem részt egy Ashoka-rendezvényen, ahol kiderült, hogy a nemzetközi szervezet a finanszírozástól a kommunikációig, a csapatépítéstől a közreműködők mentális gondozásáig számos területen tud szakmai segítséget nyújtani. 
 

Válogatás az Igazgyöngy Alapítvány diákjainak munkáiból: Balogh Amanda képe
 
Hogyan látja a történtek után a civilek, a civilség fogalmát a mai Magyarországon?
Nagy zavart érzek a fogalom körül, és magam sem tudom, hogy amit eddig gondoltam róla, a brókerügy után fenntartható-e. Sokáig azt gondoltam, hogy a munkánknak be kell épülni az állami rendszerbe, vagyis a civilek által sikeresen alkalmazott módszertannak ott a helye a központi szisztémákban, de mára beláttam, hogy ez nem megy. Most értettem meg a legfőbb ellentmondást: a társadalom működési hézagaira, vagyis azokra a területekre, ahol van állami modell (oktatás, egészségügy, szociális rendszer stb.), de nem működik kielégítően, megpróbálhatnak ráépülni civil szervezetek, mint amilyen a mienk is, de – és hangsúlyozom: mindez kormánytól és pártpolitikától független – az állam nem segíti az ő működésüket. Ez ugyanis felérne azzal, hogy beismerjék a saját rendszerük működésképtelenségét. Óriási szakadék van a mindenkori kormánykommunikáció és a terepen dolgozó szakemberek által tapasztaltak között. A mi munkánk alapja a kíméletlen problémaelemzés, a gondokkal való őszinte szembenézés, mert csak ebből tudunk építkezni. 
 
További problémák is vannak a civilséggel kapcsolatban: károsnak tartom egyes civil szervezetek átpolitizálódását, ahogy azt is, hogy sokuknál nem valós igény a közjóért való közös cselekvés. Ha egy településen működik egy sportkör vagy egy horgászegyesület, akkor nem gondolják feladatuknak, hogy az ott élő roma gyerekek integrációjában is szerepet vállaljanak. Felfoghatatlan a megélhetési civilség fogalma is, vagyis ha valaki azért nem akarja, hogy egy adott társadalmi probléma megoldódjon, mert akkor elveszíti az állását. El nem tudom mondani, mennyire örülnék, ha valaki holnaptól megoldaná a mélyszegénységben élők problémáját, én pedig visszatérhetnék ahhoz a munkához, amivel eredetileg elkezdtem foglalkozni: a művészetoktatáshoz. A brókerügy után elkezdtünk egy krízisalapon is gondolkodni, hogy az olyan szervezetek, amelyek nem rendelkeznek akkora médiahátszéllel és ismertséggel, mint mi, tudjanak valahova segítségért fordulni. Nálunk az volt a baj, hogy a számlazárolás után nem tudtuk kiváltani a gyerekgyógyszereket, a kutyamenhely nem tudott enni adni az állatoknak, a sportegyesület nem tudta megvenni a repülőjegyeket azoknak a diákoknak, akiket egy éven át készített fel egy nemzetközi versenyre – ez a néhány példa mutatja, mennyire különböző szinteken állunk a krízis megítélésében. A civilség fogalmát a szétszakadt társadalom miatt is nehéz most meghatározni. 
 

Bozák Annamária képe
 
Vagyis a szolidaritás is hiányzik belőlünk. 
Igen, ami összefügg azzal, hogy az ország mentális mélységben van: a szociális kompetenciahiány, amit nevezhetünk szolidaritásnak is, magával vonja, hogy már a kis falvakban sem beszélhetünk közösségekről, mert ezeket az esélytelenség, a nyomorúság, a konfliktusok szétszedték. A városokban is ez a helyzet, sőt az intézményrendszer is erre szocializál: „Nem kell odafigyelnem, mert nem az én dolgom, ezért aztán nem segítek.” De ha nincs, aki jelezze, hogy baj van, akkor nem beszélhetünk szociális hálóról sem: az egymásra figyelésnek, a szolidaritásnak szerepe kell, hogy legyen a társadalomban. Ez sok okra vezethető vissza: a gazdasági válság, az átpolitizáltság, a kettészakítottság mind szerepet játszik benne. Sokszor nem értjük egymást: amikor leülünk szakmai kérdésekről beszélni, kiderül, hogy máshogy értelmezünk fogalmakat, lásd például a szegregációt. Nagyon messziről indulunk egymás felé, és csak a közösségfejlesztés segíthet, amin viszont nem az ideig-óráig működő uniós forrásokból megvalósuló cigánytánc-szakkört értem. Meg kell értenünk a közösség működését, meg kell találnunk benne a kulcsembereket, akiknek megtanítjuk a szolidaritást, egymás elviselését, és azt, hogy ebbe beletartozik cigány és nem cigány, szegény és nem szegény, homoszexuális és nem homoszexuális. 
 
Amikor tizenöt éve létrehozta az Igazgyöngyöt, miért vágott bele ebbe a feladatba?
Az alapítvány létrejöttekor azt tudtam, hogy olyan iskolát akarok csinálni, ahol szabadabban, gyerekközpontúbban lehet dolgozni, mint amit az akkori állami oktatás kínált. Akkor még nem tudtam sokat az integrációról, szegregációról, nem is használtuk ezeket a fogalmakat. Évekbe telt, míg letisztult a kép: a tanítás mellett tankönyveket írtam, továbbképzéseket tartottam, felépült egy csapat, jól működött a módszerünk, sorra érkeztek a hazai és nemzetközi meghívások, a diákjaink több száz díjat gyűjtöttek be. Aztán rádöbbentem, hogy a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek esetében nem igaz, hogy a jó iskola ötven százalékot farag le a szocializáció okozta problémákból. Érzékelni kezdtem az együttműködési rendszerek hibáit: hogy mennyire nem nyit a család felé az iskola, hogy a közoktatás gyerekszerepbe kényszeríti, és nem akarja megérteni a szülőket, láttam, hogy a szociális hátrány begyűrűzik az iskolába és az ellen dolgozik, amit fejleszteni szeretne. Először a fizikai szükséglethiányokkal kell szembesülni: aki ezeket nem látja, nem is hiszi el, mekkora a baj. Meg kell érezni, meg kell szagolni mindezt: bele kell gondolni, milyen egy éjszaka az öt-hat gyerek számára a fűtetlen, villany nélküli szobában, ki kell nyitni a hűtőjüket és így tovább. Aztán felismerjük az adományozás buktatóit, rájövünk, hogy ez önmagában semmit sem old meg: sok családot a nyomor arra kényszerít, hogy elesettebbnek mutassa magát, mint amilyen, mert akkor jut támogatáshoz. Ezen csak a közösség bevonásával lehet változtatni, hiszen ők ismerik a valós körülményeket: én nem cigányként és nem mélyszegénységben szocializálódva nem rendelkezhetem ezzel a tudással, és fontos, hogy ne fölényesen, lekezelően viszonyuljak hozzájuk, ami nagyon jellemző a többségi társadalomra. Én csak azt tudhatom, hogy a többségi társadalom befogadásához milyen kommunikációra, értékrendszerre lenne szükség, de a beavatkozási pontokat, a megfelelő tempót, a jó utat nehéz megtalálni, éppen ezért kell partneri kapcsolatot kiépíteni velük. És ha megindul a közösségfejlesztés, megjelennek az első, optimizmusra jogot adó eredmények, akkor szembesülünk azzal, hogy az intézményrendszer nem képes észrevenni a változásokat. Először azt gondoltam róluk, hogy lelketlenek, de rájöttem, hogy ők épp úgy a rendszer áldozatai, mint a szegények: az eszköztelen családsegítő, a forrásaitól megfosztott szociális rendszer, a fals elvárás alatt álló pedagógusok nem tudják megoldani az iskolán belüli szociális problémákat. És akkor megint egyet lép az ember, megpróbál szakpolitikai szinten is hatni, de addigra már rengeteg ellenséget gyűjtött. A fő kérdés tehát ez: hol a helye egy olyan civil szervezetnek, ami a rendszer hibáira épül? 
 

Mohácsi Evelin képe
 
Külföldön hogyan kezelik ezeket a problémákat? 
Máshol a problémás területekre beavatkozó civilek munkáját jobban elfogadják, mint nálunk. A volt szocialista országok sajátossága ez a furcsa beszédmód: örökségül kaptuk azt a technikát, hogy mindent rózsaszínre festünk. Sokan kritizálnak azért, hogy túl sötéten látom a világot, és tény, hogy jobban boldogulnak azok, akik csak a sikereikről beszélnek. Számomra óriási ellentmondás felmutatni egyetlen sikeres tehetséges cigánygyereket, miközben mellette százzal nem történik semmi. Azt akarom, hogy a tömegekkel történjen valami: a siker az, amikor több száz gyerek életesélyeiben sikerül változást elérni. Nemrég egy iskolában jártam, ahol megkértek, hogy beszéljek az integrációról, mert a tantestület mentális állapota hanyatlik, erősödik a kiégés, és nem látják a kiutat. Sok mindenről beszélgettünk, majd feltettem a kérdést a kollégáknak: mit csináltok, ha rosszul sikerül egy óra? Ha a gyerekek rendetlenek voltak, és semmi nem úgy jött össze, mint terveztétek? A válasz az volt, hogy „ezekkel nem lehet mit kezdeni”, holott a tantestület össze is ülhetne, kibeszélhetné a kudarcos helyzeteket, kereshetne közösen megoldást. Probléma, hogy a fenntartó felé is csak a jót szabad kommunikálni, hiszen könnyen alkalmatlannak minősítenek egy igazgatót. Attól nem törpül el a siker, ha beismerjük, hogy egyes területeken van még hova fejlődni. Én látom azokat a gyerekeket, akik a XXI. századi Európához méltatlan körülmények között kénytelenek élni: nem lehet elfelejteni az arcukat. Ez segít megőrizni a tisztánlátás képességét. 
 
Mit jelent az ön számára a tehetség ebben a közegben? 
Mi vizuális területen dolgozunk, ahol megvannak a korai tehetségazonosítás kritériumai, és örülünk, ha sikerül a tehetségeket művészeti középiskolába vagy messzebb eljuttatni. Ugyanakkor naponta látjuk, hogy a hosszú utat megtett roma értelmiségi a többségi társadalom szemében csak egy cigány marad, a családja körében meg gyakran „magyarkodással” vádolják. Közben meg látni, hogy egy hencidai analfabéta csonka családból jövő tanítványom hogyan kerül egyre följebb, és hogyan ismerkedik meg a higiéniával, a pénzzel, a karrierrel és ezer más dologgal, hihetetlen tanulást jelent nekem is. Mi mélyszegénységben élőkkel dolgozunk, márpedig itt a tehetséggondozásnak és a hátránykompenzációnak szoros összefüggésben kell működnie. Az egyik területen tapasztalt tehetséget ki kell terjeszteni más irányba is: ha jól rajzolsz, fontos, hogy matekból is meglegyen a kettesed, ez segíti az önbecsülés elérésében is a diákokat. Nem célunk, hogy minden tanítványunkból képzőművész legyen, fontosabb, hogy a szociális kompetenciafejlesztést, ami az állami oktatásból kimarad, a lehető legjobban segítsük és megtámasszuk. Ma Magyarországon az intellektuális tehetségből lehet karriert csinálni: hiába van különleges képi világú gyerekem, akiről tudom, hogy ha végigvisszük, kiváló cigányfestő lehet belőle, ha egyszer részképesség-kiesésesként matekból csak bukdácsolt. 
 

Rostás Tibor képe
 
Egy interjúban azt mondta, hogy a hazai tehetséggondozás iránya korrigálásra szorul. Mire gondolt pontosan?
Tehetségnagykövetként talán erősnek tűnik a kritika, mégsem hallgathatom el. Számomra a tehetséggondozás a minőségi oktatás rendszerébe illeszkedik, ami viszont nem akar megvalósulni: én az esélyteremtő, szektorsemleges minőségi oktatásban hiszek. A magyar oktatás finanszírozása, problémakezelése ma nem ilyen: az egyházi iskolák nem veszik ki eléggé a részüket egy település problémáiból, szegregálják az állami iskolákat, ez pedig nem segít. A mainál jóval szélesebb körben értelmezném a tehetséggondozást: ha bármilyen területen tehetségcsírát találunk, azt hosszan, felnőtt korig ápolni, gondozni kellene, és ma ennek az ívét nem látom. A mostani rendszer nem tud mit kezdeni például az autisztikus jegyeket hordozó tehetségekkel, miközben megtehetné: volt olyan tehetséges gyerek, aki például alig beszélt, mégis végigcsinálta az összes iskolát, és sikeres lett. 
 
Mi kellene ahhoz, hogy az Igazgyöngy Alapítvány Tehetségpont legyen? 
Ha látnék egy olyan modellt, ami kifejezetten a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek tehetséggondozását támogatja, akkor örömmel csatlakoznánk. Meggyőződésem, hogy nem egészséges leválasztani őket a nagy rendszerről. Ismerem a Polgár Alapítvány és mások kezdeményezéseit, de ezt érdemes volna kiterjeszteni olyan fontos munkát végző szervezetekre is, mint amilyen a MATEHETSZ (Magyar Tehetségsegítő Szervezetek Szövetsége).
 
És ezért van szükség olyan kezdeményesekre is, mint amilyen a Nemzeti Minimum? 
A Nemzeti Minimum a gyermekéhezés ellen indított kétségbeesett kezdeményezés, amit idáig mindenki díjaz és elfogad, kormányzati szinten is. Egy jól működő rendszerben azonban nem lenne arra szükség, hogy művészemberek útjára indítsanak egy ilyen mozgalmat. És persze tucatnyi más területet lehetne mondani, ahol elkelne a segítség a szociális temetéstől a gyerekgyógyszerekig és tovább. Igen, szükség volna hasonló akciókra, de az én ideám egy olyan működő oktatási és szociális rendszer, ami a helyükön kezeli ezeket a problémákat. Mert ha rendben van az iskolarendszer, akkor nem kellenek tanodák, ha létezik a szociális rendszer, akkor nem fognak gombamód szaporodni az adománygyűjtő szervezetek. Most számomra a legnagyobb kérdés, hogy el kell-e engednem a rendszerszintű változás lehetőségének eszméjét? Lehet, hogy be kell látnom, hogy ez nem megy, hiszen minden mindennel összefügg, és talán tényleg nem lehet a cigányoktól az intézményrendszerig, a szakpolitikától a többségi társadalom érzékenyítéséig mindent magunkra vállalni. Mégsem tudom egyelőre elengedni egyiket sem, mert látom, hogy minden lépés közelebb visz a probléma megoldásához. Nagyon szeretnék leradírozni mindent, és felállítani egy új struktúrát, amiben összeadódik minden tudás és tapasztalat, amit a rendszerváltás óta összeszedtünk.