Menü megnyitása

Egy korlát is adhat tehetséget

2013. november 6.

György Alfréd atya csíkszentdomonkosi születésű kamilliánus szerzetes. Gyógyíthatatlannak tartott betegségét leküzdve a gyógyító rendhez csatlakozott és végzi élethivatását. Munkája során többek között mozgássérült fiatalok és kórházban fekvő betegek lelki támogatásával foglalkozik. 2011-ben a MATEHETSZ a Magyar Tehetség Nagykövetévé választotta. Interjú Frédi Atyával.

2010-ben vette át a magyarországi Kamilliánus Rend vezetését. Hogyan telik egy átlagos napja?
Kicsit távolabbról kezdem. Pár éve Böjte Csaba testvér ajánlására hívtak meg tehetségnagykövetnek. 2010-ben kerültem Magyarországra, amikor a nyíregyházi kolostor házfőnökévé neveztek ki. A kamilliánus rend egy aktív, szociális szerzetesrend; tagjai a betegekkel, a társadalom peremére szorultakkal, mozgássérültekkel foglalkoznak. A gyógyító Krisztust követjük és szolgáljuk minden betegben. Rendi ruhánkon egy vörös kereszt van, ami Krisztus szeretetét jelképezi. Ez a habitus, ami nem csupán öltözködési szokás, de egy életvitelt is jelképez. Ehhez hozzátartozik a szoros kolostori napirend és a gyógyító szolgálat. 
 
Pontosan milyen teendői vannak a mindennapokban?
Nyíregyházán kórházlelkészként dolgoztam, illetve önkéntes kórházlátogatók továbbképzésével foglalkoztam, és lelkigyakorlatokat tartottam több korosztály számára. Emellett „hobbifeladatom” a nyári táborok szervezése a szórványmagyarságban élő gyermekek számára. Idén rendeztük meg negyedszer a Hagyományőrző Keresztény Tábort („HÖKET”), ahol az adománygyűjtés, a szervezés, a lebonyolítás is feladatom volt. Tevékenységemet úgy fogalmaznám meg, hogy nyitott vagyok a Szentlélekre és mindig vannak új helyzetek, új találkozások, új és érdekes feladatok, melyek mögött az Istennek szenteltség áll. Mindezt természetesen közösségben kell elképzelni. Nyíregyházán 2013-ig voltam házfőnök, szeptember elsejétől pedig Bécsben folytatom a munkát, ahol rektor és kórházlelkész vagyok. Kamilliánus szerzetesként a belső gyógyulás szolgálója vagyok.
 
A rend egyik missziója egy befogadó-tanulmányi ház működtetése. Pontosan mit jelent ez?
Ez a kolostor minősítését jelenti, vagyis hogy noviciátus, a rendi fiatalok felkészítése zajlik itt ebben a házban. Tulajdonképpen egy képzési központ, a rendi utánpótlás egyik fontos intézménye. 
 
Mit tesz ez a képzés, hogyan válhat valaki szerzetessé?
Ha valaki úgy érzi, hogy van belső indíttatása, akkor írásban kérünk egy életrajzot és „motivációs levelet”, majd személyes találkozásra hívjuk az érdeklődőt. Ezután egy hónapos ismerkedési idő kezdődik a tanulmányi házban, ízelítő jelleggel. A jelentkező körülnézhet, betekinthet a mindennapi életbe mindenfajta elköteleződés nélkül. Ez a „műkedvelő” része a kezdeti szerzetességnek. Az egy hónap alatt személyes beszélgetések során kísérjük a jelentkező lelki mozzanatait, majd a végén kölcsönös döntés születik. Így a jelentkező tudja egyeztetni a valóságot az ideával, és ha szeretne elindulni az úton, akkor kezdheti a jelöltséget. Ez legalább egy éves tanulói viszonyt jelent a közösségben, miközben kísérjük a hivatásának fejlődését. A valódi próbaidő az egy év noviciátus, vagy más szóval újoncidő, amikor a jelölt már megkapja a rendi ruhát is, és szigorúbb előírások szerint kell élnie. Hat év eltelte után kerül sor az örökfogadalomra, tehát ez egy hosszú út.
 
Ön miért és hogyan választotta ezt a szent hivatást?
1996-ban léptem be a szerzetesrendbe 21 évesen. Ez kicsit olyan, mint a szerelem, mikor az embernek „elborul az agya”, és nem is gondolkodik, hogy mi a kockázat. Nem mérlegel, hogy megéri-e vagy sem, beleugrik és radikális módon feladja az addigi életét.
 
Mi volt az indíttatása ebben a komoly döntésben?
Mindig is papnak készültem már gyermekkorom óta. Kamaszkoromban kissé elbizonytalanodtam, de később újra visszatért a gondolat. Meghatározó volt a gyerekkori élményem a kórházban, amikor kezeléseken, műtéteken estem át.  Hat hónapra születtem egy komoly mozgásszervi betegséggel. A diagnózisommal sokan ülnek kerekesszékben; én önálló, teljes életet élek ezzel a betegséggel. A szociális nyitottságom azt hiszem, innen fakad. Az volt a fő motivációm, hogy ami nekem gyerekként hiányzott a kórházban, azt később én megadhassam másoknak. Lelki jelenlét, vigasztalás a betegeknek, ez a két számomra meghatározó érték találkozott ebben a hivatásban. 
 
Sok mozgássérült emberrel foglalkozik. Milyen segítséget tud nyújtani számukra?
Ausztriában 100-120 súlyos mozgássérülttel dolgoztam együtt. A fő feladatom lelki támaszt nyújtani, elsősorban rendszeres személyes beszélgetések keretében. Velük, köztük éltem életvitelszerűen, és a legfontosabb célom a motiválásuk volt. Akadt, akivel egy év alatt közel 200 órát beszélgettem. A legfontosabb segítség a jelenlét. Érdekes tapasztalat volt, hogy alapítottunk egy lelkészi csoportot, amiben voltak laikusok is, és ennek sikere azt bizonyította, hogy partnerként kell együtt dolgozni az érintettekkel. Most egy nagyon komoly munka vár rám, ami Magyarországon még hiánypótló; a hozzátartozók, a gondozók lelki ápolása. Fontos szem előtt tartanom, hogy nem én élek a rám bízott ember helyett, hanem csak segítek, és ha úgy látom, hogy a csónak jó irányba tart, akkor én kiszállok belőle. Ez néha nehéz. Az utolsó simításokat az isteni kegyelem végzi el, én csak asszisztens vagyok. Előkészítem a terepet, az ember szívét-lelkét a befogadásra, beállítom a vevőállomást, és amikor harmonizált az adás, akkor háttérbe vonulok. Rá kell hangolódnom az Úristen rezdüléseire és arra is, akit rám bízott, majd ebből az összehangolt hangszerből lesz egy harmónia, ha jól végeztem a dolgomat.
 
Mi jut eszébe  a tehetség szóról?
Szerintem minden ember tehetséges. Az Úristen mindenkinek más tehetséget adott, de mindenkinek adott. A tehetségnagykövet feladata, hogy segítsen kibontakoztatni mindenkinek a saját tehetségét. Segítem felfedezni az élet művészetét, és ez azért remek, mert kölcsönös munka, eközben fejlődik bennem is a másik emberségére való rácsodálkozás, felfedezem őt és ezáltal én is fejlődöm. A segítés soha nem egyirányú folyamat, én a betegektől is nagyszerű „életleckéket” tanulok. Véleményem szerint egy korlát is adhat tehetséget. Ha valakinek van egy betegsége, ezzel meg kell tanulnia együtt élni. Ezt a képességet is tehetségnek tekintem. A fiatalokban pedig a bizalmat kell erősíteni abban, hogy képesek rá. Azt mondom, ha boldog szeretnél lenni, akkor kockáztass: ugord meg a „salto mortale”-t, a halálugrásodat. Ebben benne van a rizikó, és úgy látom, félünk dönteni. Nagyon sok jó képességű fiatal van, azt kell erősíteni, hogy mindenki bátran merje vállalni a maga útját. Tehetségnagykövetként ez a feladatom. 
 
Mennyire tartja meghatározónak a fiatalok életében az érvényes példaképeket, mintákat?
Ez az alapja mindennek, nem a materiális, iskolában megszerzett tudást visszük magunkkal, hanem a mintákat. Az első hét évet, amit a családban tölt a gyermek, nem lehet pótolni. Az a szülők szerepe, hogy az egészséges önbizalmat erősítse a gyerekben. Fontos érezni, hogy vissza tudok térni az ősbizalom forrásához. A vándorló madarak példáját tudom hozni. A madár tudja, hogy a  fiókát meg kell tanítsa repülni, mert ha nem, akkor jön a tél és vége a dalnak. Arra készíti fel a fészekben, hogy augusztus közepéig megtanuljon repülni. Nagyon fontos véleményem szerint a határidő is, mindennek meg van a maga ideje. 30 évesen nem lehet bepótolni azt a bizalmi deficitet, amit a meleg fészek hiánya okoz. Ezt a fészekélményt kell megtalálni, ehhez kell visszatérni, így tudom szeretni magamat. Ha pedig képes vagyok helyesen szeretni önmagamat, ha megbízom magamban, akkor merek kockáztatni, és el tudom viselni a kudarcot is. Tanítsuk meg küzdeni a fiatalokat, mert a boldogságnak ára van, meg kell küzdeni érte. Egy nehéz vizsgán elért kettes értékesebb egy könnyű ötösnél. Bizalom és küzdelem, ebből kel szárnyra a vándormadár a fészekből.
 
Voltak-e az Ön életében meghatározó példaképek?
Elsősorban a szüleim, akik a betegségemmel együtt mellém álltak, velem küzdöttek és hittek bennem. Ezt hozom magammal, a hitnek a légkörét, amit a családi házban és a szülőfalumban szívtam magamba. Közel laktunk a templomhoz, mindig felnéztem a „papbácsikra”. Mindig azok voltak a példaképeim, akik segítettek másokon, például a gyógytornászom, akitől nagyon tartottam, de azért nagyon kedveltem is. Ő volt, aki lábra állított.  Persze ezek idealizált képek, de ettől még meghatározó jelentőségűek. Még most is keresek példaképeket, ezek folyton változnak az emberrel együtt.
 
Mit üzen a fiataloknak?
Légy boldog és boldogíts!
Kapcsolódó személyek: