Menü megnyitása

Én is képes vagyok csodát teremteni

2013. október 3.

Beszélgetés L. Ritók Nóra tehetségnagykövettel.

L. Ritók Nóra pedagógiai díjai, elismerései:
- Pedagógiai munkáért. Berettyóújfalu
Városért.
- Teleki Blanka-Díj
- Várhegyi György-Díj
- Apáczai Csere János-Díj
- Promenád-Díj
 - Magyar Köztársaság Érdemrend
Lovagkeresztje
 - A Magyar Tehetség Nagykövete a
2011 és 2016 közötti idoszakban
 - Tolerancia díj 2011
 
Művészeti Díjai
- Hajdú-Bihar Megyei Őszi Tárlat,
fődíj (1992, 2004)
- “Híd” Országos Tanári Pályázat,
Nagykanizsa, fődíj (1997)
- “Közeledés” Művészpedagógusok országos
pályázata, 1. díj (1998)
- Magyar Kultúra Alapítvány, Országos
illusztrációs pályázat, II. díj (1998)
- “Arany Szamár Díj” (2003)
- Holló László-díj
L. Ritók Nóra az Igazgyöngy Alapítvány Alapfokú Művészeti Iskola igazgatója Berettyóújfaluban. Az egyik leghátrányosabb helyzetű kistérségben végzik 1999 óta a személyiségfejlesztést és tehetséggondozást. Nem véletlen tehát, hogy pedagógiai munkásságában szerepel alternatív módszerek kidolgozása és használata halmozottan hátrányos helyzetű, különösen roma gyerekek számára. Módszereit különféle nemzetközi projektekben sikerült elterjeszteni, használják a pedagógusok Szerbia, Románia, Szlovákia, Szlovénia, Horvátország magyar iskoláiban és közösségeiben, és emellett több más európai intézménnyel is szakmai kapcsolatban áll. A művészetpedagógia eszközeit számos téma feldolgozásában alkalmazta, így a holokauszt-oktatásban is, Yad Vashemben. Az utóbbi időben az oktatásra felfűzött komplex esélyteremtő modell fejlesztésével foglalkozik, melyet nagy hazai és nemzetközi érdeklődés övez. Számos könyv szerzője, grafikáival itthon és külföldön kiállításokon szerepelt, rendszeresen publikál az online-médiában is, 2011 óta pedig Tehetségnagykövet.
 
–  Kifejezetten hátrányos helyzetű közegben folytat művészetpedagógiai munkát. Mélyszegénységben élő gyermekek számára milyen többletet jelent a művészet, mint tanítási-tanulási közeg?
– Mindenki számára világos, hogy a sikerélmény pozitív hatása nagyon fontos a pedagógiában. Ám különösen fontos ez azokban a társadalmi csoportokban, melyek a társadalom perifériáján élnek, vagy épp most marginalizálódnak. Ami nekik leginkább hiányzik, az úgynevezett énhatékonyság érzés, az önbizalom, annak átélése, hogy „én is képes vagyok csodát teremteni”. A művészeti tevékenység pont ezt erősíti meg a maga hihetetlen eszközeivel. Érzelmi többlettel ajándékozza meg a fejlesztést, ami nemcsak az adott területre, hanem az egész személyiségre kihat. Nem véletlen, hogy a világon minden sikeres esélyteremtő programnak kiemelt része a művészeti tevékenység valamilyen típusa. 
 
– Milyen sikereket ért el eddig művészeti módszerével, és milyen területen érzi esetleg akadozni munkájukat?
– Iskolánkat az a gyermekközpontú vizuális nevelési módszer, amit kifejlesztettünk, nemzetközi viszonylatban is kiemelte. Tanítványaink (600 körüli a tanulólétszámunk) egy tanév alatt 500-nál is több díjat hoznak el a hazai és nemzetközi gyermeknek kiírt képzőművészeti pályázatokon, számos kiállításra kapunk meghívást itthon és külföldön egyaránt. Mindezt pedig úgy, hogy a díjakat adó zsűri nem ismeri a gyerekek szociális hátterét….  Több tankönyv, módszertani segédanyag kötődik hozzám, és tanár-továbbképzési programok is, melyeknek köszönhetően ma a hazai iskolákon túl a határon túli magyar iskolák is sikerrel alkalmazzák ezeket a technikákat, módszereket. Nagy öröm, hogy ezeken kívül is több országban vannak már kipróbálói a feladatainknak.
 
Ami nehéz, hogy ez a szemlélet, amivel mi fordulunk a gyerekek felé, többnyire nem kap megerősítést az általános iskolákban: míg mi mindenekelőtt a gyermek személyiségét figyeljük, a hazai oktatásban fontosabb a tananyag. Ha egy szemlélettel dolgoznánk, sokkal hatékonyabb lenne a hátrányos helyzetű gyerekekkel végzett munka. 
 
– Ön 2011 óta Tehetségnagykövet. Milyen többletfeladatokkal jár ez a rang?
– Meghívások, konferenciák, előadások, zsűrizések, díjátadók, riportok sorát jelenti. Ezek persze eddig is jelen voltak az életemben, de most sok, kifejezetten a tehetségnagyköveti címhez kötődő ilyen megkeresés is van, melyeknek természetesen örömmel teszek eleget, hiszen népszerűsíthetem a témát, ebbol a pozícióból megerősítve azt.
 
– Mennyiben segítette munkáját a tehetségnagyköveti megbízatás?
– Egy ilyen cím egy kicsit tekintélyt ad a témának, amit képviselek. Ez nagyon fontos, mert a hátrányos helyzetű, főleg a roma gyerekek fejlesztése, esélyteremtése ma nehéz téma. Túl sok előítélet, negatív hang tapad hozzá. Az általam felmutatott értékek viszont vitathatatlanok, és ennek elfogadtatásához szerencsésen tudom kapcsolni a címmel járó „rangot”, pozitív üzenetet. Mert ezzel magam mellett tudhatom azokat is, akiktől kaptam. Ez pedig nagyszerű dolog, és nagy felelősség is egyben.
 
– Ön gyakorló művész is, kiállításai vannak napjainkban is. Mennyiben hatnak művészetére pedagógiai tapasztalatai?
– Talán inkább a világ hat rám. Érdekes figyelni a grafikáim hangulatát. Korábban inkább a harmóniakeresés jellemezte, külön kis világot építettem, ahová menekülni lehetett, és az ember jól érezte magát. Ma is van egy ilyen „menekülős” vonala a rajzaimnak, a gyermekkor vagy a rejtelmes természet felé, de sok a kusza, sötét vonalrendszerű, kiutat, fényt kereső grafika is, melyek nem ritkán ironikus címeikkel a minket körülvevő világnak bennem képzodött lenyomatai. Nem tudom, és nem is akarom kivonni magam ezek alól a hatások alól. A művészet nekem is fontos tevékenység a történések feldolgozásában.
 
– Ön rendszeresen publikál A szabad pedagógiai gondolkodás fórumán, a Tani-tani online-on. Legutóbbi, megrázó bejegyzése három lány tragikus történetéről és az Ön kudarcélményéről szól. Azt írja, a leszakadó, a rendszerből kivetett esélytelenek ott vannak mindenhol. Úgy látja, az oktatási rendszerből kilógnak, az ő kezüket nemigen akarják "megfogni"?
– Igen, egyértelműen ezt látom. A legtöbb problémával rendelkező, legmélyebben levők életében felmerülő kérdésekre ma nem képes választ adni senki. Tehetetlenül nézzük a gyerekek elkallódását, miközben mindenki a másikra mutogat. Az „ez már nem az én dolgom” protokoll elvének betartása mára már olyan réseket teremtett a problémák megoldásán munkálkodó intézmények között, amiben eltűnnek gyerekek, családok, életek. Ezek a családok, gyerekek többletmunkát igényelnek. De könnyebb szemet hunyni, a felelősséget rájuk tolni, és hagyni, hogy a legbrutálisabb dolgok is megtörténjenek. Könnyebb túlélni, átgörgetni őket az iskolarendszeren, mint segítséget adni abban az iszonyú problémahalmazban, amiben élnek. Persze ez a miatt is alakul így, mert minden közösség válságban van. A munkahelyeken, a falvakban, sőt a családok szintjén is. Nem tudom, mi történik velünk, de a helyzet az ilyen gyerekek szintjéről nézve elkeserítő.
 
– Amikor ilyen kudarccal találja magát szemben, honnan merít erőt a folytatáshoz?
– Szerencsére azért több a siker, mint a kudarc a munkámban. Tudok az apró lépések sikerének is örülni. A gyerekek öröme, szeretete pedig minden pedagógusnak erőt ad, nekem is. Arra is, hogy tovább haladjak azokkal, akikkel lehet, és arra is, hogy még erősebben munkálkodjak a legnehezebb problémák megértésén és megoldásán. Mert szeretném egyre kevesebbszer érezni azt, hogy tehetetlen vagyok.