Menü megnyitása

Határtalan lehetőségek

2015. július 21.

A nemzetközi kapcsolatokat kutató Burai Erna Londonba szeretne eljutni a Sólyom-ösztöndíj segítségével. Interjú.

A debreceni évek után a Corvinus és a Közép-Európai Egyetem következett Burai Erna életében, aki a Sólyom László volt köztársasági elnök által adományozott ösztöndíj egyik idei nyertese. Választott diszciplínája nem létező határairól, elmélet és gyakorlat összeegyeztethetőségéről, valamint arról beszélgettünk, mit tegyünk, ha ismeretlen vidéken kell terepmunkát végeznünk. 
 
 
Egy angol nyelvű összeállításban azt mondta, hogy családja nőtagjainak története reflektál a kor és a közeg történelmére. Mire gondolt pontosan?
Arra, hogy az ő életútjukban, lehetőségeikben és választásaikban megjelenik a tágabb értelemben vett történelem, és ez reflexióra késztet engem is: milyen az a kor és közeg, ami meghatározza az én horizontomat? Az akkori és a mai lehetőségek és korlátok jobb megértéséhez egyaránt jól jön a társadalomtudományi eszköztár – talán ez a kapcsolódási pont a családom története és a tudományos érdeklődésem között. Érdekes azt megnézni, hogy a nagymamám  hogyan élte meg a háborút, hogyan építették újra az életüket, milyen esélyekkel rendelkezett édesanyám, meg azt is, hogy nekem hogyan volt  lehetőségem  arra, hogy egy debreceni középiskolából eljussak a Közép-Európai Egyetemre (CEU). 
 
A Sólyom-ösztöndíjhoz írott motivációs levele szerint a Kutató Diákok Mozgalma egyik táborában érte olyan élmény, aminek a hatására úgy döntött, hogy a nemzetközi kapcsolatokkal kutatóként foglalkozik majd. 
A Debreceni Egyetem Kossuth Lajos Gyakorló Gimnáziumába jártam, amikor magyartanárom, Szakály Árpád felhívta a figyelmemet egy KutDiákos versenyre. 2005-ben Szilágyi István Hollóidő című regényéről írott dolgozatommal megnyertem a regionális fordulót, majd az országos versenyen nagydíjat kaptam érte, így jutottam el a KutDiák nyári táborába. Olyan fiatalokkal ismerkedtem meg itt, akiknek 17-18 éves korukra alkalmasint már több évnyi kutatói munka állt a hátuk mögött, és akiket a kutatói pálya felé a felfedezés öröme hajtott. Itt ismertem fel először, hogy a kutatás életpálya lehet, a természettudósokkal beszélgetve pedig érdekes volt összevetni, hogy milyen a tudományos gondolkodás eltérő tudományterületeken. Nem túlzás azt mondani, hogy életre szóló élménnyel gazdagodtam. A KutDiák elnökségébe is bekerültem, Daru Jánossal és Révész Tamással aktívan részt vettünk a TUDOK fordulók lebonyolításában, megmozgattuk a vidéki kutató diákokat is. Találkozókat szerveztünk a tagoknak, járt nálunk Ormos Mária történész akadémikus és L. Ritók Nóra grafikusművész, az Igazgyöngy Alapítvány vezetője is. Daru János ekkor már az ELTE természettudományi Bolyai Kollégiumának tagja volt, itt alakult ki a baráti kör bázisa. Engem lenyűgözött, ahogy almahámozás közben is a spirálok szerkezetéről tudtak társalogni. Ez újabb megerősítés volt a kutatói pálya irányába. Egyértelmű volt számomra, hogy hasonló közösség tagja szeretnék lenni a saját területemen, és ezt megtaláltam a Mathias Corvinus Collegium Nemzetközi kapcsolatok szakirányán.
 
Az életrajzát végignézve az erős teoretikus érdeklődés probléma- vagy gyakorlatorientált gondolkodással párosul. 
Érdekes, hogy ezt mondja, én biztosan az elméleti érdeklődéssel kezdtem volna. Szövegekkel mindig is szerettem foglalkozni, ehhez kiváló alapokat adott Szakály Árpád tanár úr és a középiskola. A nyelv természetével, annak a világhoz való viszonyával, a diskurzusokkal való foglalkozás később is megmaradt. Amikor a Mathias Corvinus Collegiumba bekerülve Romsics Gergely lett a szakirányvezetőm, a fogalmak új értelmet nyertek azzal, hogy társadalomtudományi kontextusba kerültek, és ez indított az elméleti irány felé, amit a CEU-n folytathattam. 
 
Giorgio Agamben, Hannah Arendt szövegeivel is foglalkozott. Önmagát elméletalkotó alkatnak tartja?
Igen, érdekel, hogy egy fogalom milyen háttérrel rendelkezik, hogyan irányítja a megértésünket. Foglalkoztat, hogy ha egy bizonyos módon írunk le valamit, az mit vetít rá a valóságra, és mindez milyen következményekkel jár. A Budapesti Corvinus Egyetem nemzetközi kapcsolatok alapszakán a nemzetközi kapcsolatok diszciplína alapjait sajátíthattuk el, beleértve a bőséges tárgyi tudást is, aztán a CEU-n már elsősorban az érdekelte a tanárokat, hogy a rendelkezésünkre álló tényeket hogyan rendezzük egésszé. 
 
Mi kell ahhoz, hogy valaki jól működjön a nemzetközi kapcsolatok szakon?
Az, ha kritikusan viszonyul a tárgyhoz: álláspontokat ütköztet, követi az eseményeket, és reflektál rájuk. Ha utánamegy a kérdéseinek, annak, amit nem ért,  és   tovább olvas, vizsgálódik. Nem hiszem, hogy a nemzetközi kapcsolatok ebben különbözne más tudományterületektől. Ez egy olyan tudományterület, ami mindig sokat gondolkodik a saját létjogosultságán is. A tárgy gyökerei a XX. század első felére nyúlnak vissza, amikor főleg az érdekelte a kutatókat, hogyan lehetne elkerülni egy újabb világháborút. A második világégés után az amerikaiak hoztak új színt a kutatásba: ők inkább játékelméleti, matematikai, közgazdaságtani leíró módszerekkel próbálták a világot egyenletbe rendezni, szemben Európa történelmi, filozófiai, jogi gondolkodásmódból táplálkozó megközelítéseivel. A tudományterület maga sok forrásból táplálkozik, egy-egy probléma megértéséhez hajlamos hozzányúlni a filozófiához vagy a szociológiához is. Ez nagy szabadságot ad, hiszen a terület határai nem szigorúan rögzítettek. 
 
És mennyire kell követni a napi történéseket a világban?
Szemlélettől és szakterülettől függ az, hogy ki mit tekint releváns hírnek, de azt, hogy mi történik a világban, hogy a változások hogyan írhatók le jelenlegi tudásunkkal, mindenképp figyelni kell. Mindenki figyel valamit, csak az változik, hogy mit: ki a menekülttáborokat, mások a fegyverkezést vagy a védelmi rendszereket. 
 
Vagyis itt erősen közrejátszik a személyes érdeklődés is. Ön miért kezdett el a szuverenitás kérdésével foglalkozni?
Az első állomás az alapszakos szakdolgozatom volt. A boszniai háborút  követően az Európai Unió tevékenysége arra irányult, hogy Boszniában stabil többnemzetiségű államalakulat jöjjön létre, amely egy nap majd csatlakozhat az Unióhoz. Noha szuverén államot próbált létrehozni, eközben ennek az államnak a szuverenitását folyamatosan felügyelte és felülvizsgálta.  Ha például egy olyan vezetőt választottak meg, aki nem felelt meg az uniós normáknak, akkor az ott működő különleges képviselő elmozdíthatta őt. Ellentmondást érzékeltem, és erre adott választ Hannah Arendt Human Condition című munkája, amiből két modellt használtam, ami leírta a helyzetet. 
Érdekelt továbbá a személy szuverenitása az állami szuverenitással szemben olyan kiélezett helyzetekben, amikor az államnak az egyén fölötti védő szerepe problematikussá válik. Amikor a hatalom közvetítés nélkül áll szemben az egyénnel, a kényszerítéstől a tápláláson át a védelemig széles skálát ölel fel az eszköztár. Tipikusan ilyen azok helyzete, akik a saját országukban menekültek: ez a nemzetközi jogban is sokáig szürke folt volt, hiszen az feltételezi az egyén védelmét saját országának társadalmi és politikai rendjében.  Ám  ezek az emberek  elhúzódó konfliktusok következtében elveszítették megélhetésüket, vagyonukat, gyökértelenné váltak, és gyakorlatilag menekültként kezdtek el létezni. A nyolcvanas-kilencvenes években irányult rájuk először a figyelem, aztán az ENSZ fokozatosan  kiterjesztette rájuk is a védelmet. Ezek az emberek köztes helyzetben vannak, a régi életükbe, eredeti lakóhelyükre az elhúzódó konfliktusok miatt nem tudnak visszatérni. Ahová viszont elkerülnek a lakóhelyükről, nem tudnak beilleszkedni, , és kiszolgáltatottjaivá válnak annak a szervezetnek, ami védi és táplálja őket. Uganda északi részén a polgárháború miatt bizonyos törzsek védtelenek a saját földjeiken, a kormány „védett” táborokba kényszerítette őket, ám itt nem tudnak maguknak megélhetést biztosítani, és biztonsági szempontból sem ez  a legjobb opció számukra. Ilyenkor az egyén belekényszerül egy olyan helyzetbe, ami látszólag a védelmét szolgálja, ám valójában kiszolgáltatottá válik, és sok esetben lehetősége sincs arra, hogy a helyzetén változtasson.  
 
Szándékosan provokatív a kérdés: el kell menni Szudánba, hogy mélyen megértse a problémát, vagy elég a szakirodalmat böngészni? 
Megközelítéstől és a kutató személyiségétől is függ. Én  Grúziában voltam terepmunkán, láttam az „átmeneti” házakat, amikben a 2008-as orosz-dél-oszét-grúz konfliktus óta élnek a falvaikból elüldözött, elmenekült  grúzok. A terepen készült interjúkból, találkozásokból  sokat lehet tanulni, de természetesen vannak olyan szituációk, amelyek komoly felkészülést és önvédelmi tudást igényelnek: bizonyos afrikai konfliktusok kutatása esetén korántsem triviális, hogy odamegy az ember, hiszen ha nem tudja annak a szabályait, hogy mit tegyen, ha katonák megállítják az úton, az akár az életébe is kerülhet. Ugyanakkor vannak kutatók, akik úgy hoznak létre új tudást, hogy ütköztetik a szakirodalommal a terepen szerzett tapasztalatot, hiszen a terepmunka számos olyan jelenséget deríthet fel, ami fölött elsiklik az elmélet. 
 
Grúziában mennyire volt nehéz európai nőként létezni, kutatni?
A kormányzati pozícióban lévők esetében kifejezetten nyereség volt, hogy a CEU PhD-hallgatója vagyok, mert közülük többen ide jártak, illetve ismerték az egyetemet. Hihetetlennek hangzik, de Párizsban sokkal nehezebb dolgom volt hasonló esetben. Grúziában nyitottak és készségesek voltak, hasznos munkát tudtam végezni. Mit gondol, ha valaki ismeretlen területre megy,  kivel kell kapcsolatot teremteni ahhoz, hogy megnyíljanak a kapuk?
 
Biztos beugratós a kérdés. A település vezetőjére tippelnék első körben. 
Persze, mint mindenki: a jó válasz viszont az, hogy a tanító nénivel kell találkozni és beszélgetni. Egy Balkán-kutatással foglalkozó PhD-hallgató  mesélte, hogy még életében annyi gyerekvízipóló-meccset nem ült végig, mint néhány éve egy kutatása során, ám így jutott el háborús bűnös apukákhoz. Vannak még hasonló tapasztalatok: egy többvallású, többnemzetiségű faluba lépve korántsem mindegy, melyik kávézóban ül le először az ember. Ezeket az  ismereteket viszont útikönyvekből nem lehet összegereblyézni sajnos. 
 
A Sólyom-ösztöndíjat arra akarja fordítani, hogy a Chatham House-ban dolgozzon egy éven át. Mit fog itt csinálni pontosan?
Olyan intézményt kerestem, ami a mai világpolitikai helyzetben, az ukrán válság vagy az Iszlám Állam előretörése idején a megfelelő tudományos megalapozottsággal közelít ezekhez az égető kérdésekhez, ugyanakkor döntéshozók is megfordulnak a falai között. A Chatham House a brit királyi nemzetközi kapcsolatok intézménye, nagy múltú, tekintélyes intézmény, ahol sok olyan ember járt, aki formálta a jelent és a jövőt, illetve jól emlékszik a múltra. Közpolitika-orientált, a jelen kihívásait naprakészen figyelő, a világ vezető politikusaival szoros viszonyt ápoló helyről beszélünk, ahol a belső információkhoz intézményes kereteken belül lehet hozzájutni. Nemrég indult itt a Leadership Academy, aminek a keretében az ott töltött tizenkét hónap alatt foglalkozhatok a saját kutatásaimmal, emellett bekapcsolódhatok a Chatham House munkájába, illetve a vezetőképző programjukba. Ez az a kombináció, ami  most igazán vonz.