Menü megnyitása

Iránytű szeretek lenni

2014. július 6.

Rónaszéki Linda versenyfelkészítő pedagógus tanácsai és biztatása versengőknek.

Rónaszéki Lindával, a Nyugat-magyarországi Egyetem Bolyai János Gyakorló Általános Iskola és Gimnázium vizuális neveléssel foglalkozó tanárával, a 2014-es Bonis Bona Díj „Kiváló versenyfelkészítő” pedagógusával beszélgettünk képzőművészeti tehetséggondozásról, kudarcról és sikerről, és a bennünk lakozó sárkányok megszelidítéséről.

Egy pedagógus munkahetébe hogyan fér bele a versenyfelkészítés? Ön milyen tárgyból készít fel fiatalokat?
Keresi a”helyközöket”; szüneteket, lyukasórákat, minden holtidőt, amikor találkozhat a tanítványával. Én legalábbis a művészettörténet OKTV-s versenyzőmmel így tettem. Iskolán kívül is igyekeztem tartani vele a kapcsolatot, éjszakánként leveleztünk, egyeztettünk a feladatokról, hétvégenként feladatlapokat küldtem neki. Mondhatom, hogy vele keltem és feküdtem. Tehetséggondozó tevékenységem a képzőművészet területére korlátozódik, bár cseppet sem szűkös ez a terület; rajzpályázatok, felvételi előkészítés, érettségire való felkészítés mind színesíti a palettát.

Mi ösztönöz arra egy fiatalt, hogy tanulmányi versenyen mérettesse meg magát?
Tapasztalatom szerint elsősorban önmagának akar bizonyítani az, aki ilyen versenyen elindul. Többnyire kíváncsiságból, a saját határok megismeréséből, feszegetéséből fakad az elhatározás. Ha a versenyszellem nem pusztán görcsös akarás, hanem komoly belső késztetés, akkor nagyon hasznos próbatételnek tartom, ahol hasonszőrűekkel ismerkedhet meg a fiatal.

Minden gyerek versengő alkat?
Képesség és versenyszellem nem feltétlen járnak kéz a kézben. Van, akinek nem való a versenyzés, mert rutintalan vagy bátortalan és a lámpaláz a szereplése rovására megy. Az előadókészség és a csillogó egyéniség okozta varázs nem tanulható, de fejleszthető.

Mi a leglényegesebb különbség egyéni és csoportos verseny között? Függ az adott tantárgytól is, hogy melyik forma előnyösebb?
Inkább alkati kérdésről van szó. Kevés a valódi csapatjátékos, aki felméri és elfogadja egy csoporton belül, hogy miben jobb vagy éppen  gyengébb, és képes a zökkenőmentes együttműködésre, a közös célkitűzés együttes megvalósítására.

Milyen a jó cél, és miben tud segíteni egy versenyfelkészítő pedagógus?
A jó cél számomra attól izgalmas, hogy rövidtávú, kiszámítható feladatok elé állít és a végén mérhető tudást ad. Én iránytű szeretek lenni. Hagyom, hogy a kijelölt, megismert témák között jól eligazodjon a versenyző, aztán engedem, hogy ő maga kutakodjon, mélyítse el tudását. Igyekszem kiegészíteni és érdekességekkel színesíteni az adott témát, majd a végén párbeszédes formában önbizalmat önteni a versenyzőbe, hogy elhigyje, képes hatni másokra szavaival, előadásával.

Hogyan kezelje a fiatal a kudarcot, mi a teendője egy versenyfelkészítő tanárnak a megmérettetés után?
Egy példán keresztül tudom érzékeltetni ezt a helyzetet. Egy OKTV-s versenyzőm az utolsó fordulóról szinte sírva lépett ki, úgy érezte nem mondhatott el mindent, nem olyan témát kapott, amiben csilloghatott volna. Én nem voltam bent, így a kívülálló szerepében kellett elfogulatlanul, mégis biztatva beszélnem vele a történtekről. Az ember hajlamos a negatív gondolkodásra, egyből igazságtalanságot feltételez, vagy ami még rosszabb; önmagát okolja a kudarcért. A felfokozott lelkiállapot érthető, hiszen a tanuló közel fél év munkájáról ad számot pár percben. A vizsgadrukk izgalmában úgy érezzük, mintha minden most dőlne el, és várjuk a mindent feloldó feleletet és dicséretet. A pillanatnyi kudarcot azonban fontos átértékelni és kibeszélni. Hinni kell a folytatásban, és a gyenge pontokat erősítésére kell koncentrálni.  Az igazán elhivatott gyermekekben ez eredendően létező dolog, ők mindig jobbak akarnak lenni önmaguknál. A tanár dolga gyakran inkább a lelki segítségnyújtás.

És mi a helyzet a sikerrel?
A hosszú felkészülés utáni utolsó megmérettetés a felfokozott lelkiállapot kioltása. Az elmaradhatatlan ünneplés után az átbeszélt helyzetek segítségével újra és újra átélhetjük a sikert, szinte rítus kerekedik belőle. Utána csend következik, érzékelhető valaminek a hiánya. A rendszeres találkozásoké, a közös munkáé, az egymásrautaltságé, a barátságé. Egy idő után zavaró a szünet, elkezdjük a felkészülést a folytatásra, immáron erősebben és magabiztosabban. Amit minden esetben szem előtt kell tartani, az az emberi és szakmai alázat, hiszen az elért eredmény, az „én vagyok a legjobb” érzés pillanatnyi,  legfeljebb egy évre szól. A munkát ezután újra kell kezdeni; megtáltosodva, felelősségteljesen.

Kit biztat arra, hogy versenyen mérettesse meg tudását?
A kíváncsi, önnön határait megismerni vágyó, a bizonyítás lázában égő embert. Olyan embert, aki elég felnőtt ahhoz, hogy lássa; komoly megmérettetés, sárkányokkal teli, nemcsak virágos az út, melyen harcba indul. Hiszem, hogy a feladat, a kihívás megtalálja az embert, nem is mindig kell elébe mennie. A sárkányainkat pedig előbb-utóbb meg kell szelidítenünk és akkor már semmi nem állhat az utunkba. Mindenképpen nyerünk egy ilyen (verseny)élménnyel.