Menü megnyitása

Marad a belső biztonság

2013. augusztus 31.

Interjú Kerezsi Nemerével, Tehetség-ösztöndíjas képzőművésszel.

Amikor legutóbb kérdeztem, akkor nyerte el Sólyom László volt köztársasági elnök, a Magyar Géniusz Program Tehetségnagykövete által alapított Tehetség ösztöndíjat, amellyel a kimagasló képességű és teljesítményű fiatalok külföldi továbbképzését, tehetségük kibontakoztatását támogatják. Ha jól emlékszem, azt tervezte, hogy a jelentős összegű, egy éven át tartó, havi 2000 eurós díj egy részét izlandi tanulmányútra költené. Mi lett a tervekből? Eljutott Izlandra, beváltotta a helyhez mint tudományosan, művészileg inspiráló térhez fűzött reményeit?
A keletkezése óta állandóan növekvő szigetországot természetföldrajzi adottságai miatt választottam. Halldór Laxness Kereszténység a Gleccser aljában című könyvében írja: „Különleges helyek vannak itt, ahol a Legfőbb Tudás a négy főelemben is megragadható: helyek, ahol a tűz földdé lett, a föld vízzé, a víz léggé, és a lég szellemmé”. Ezen a rendkívül inspiratív helyen, amelynek felszíne az aktív vulkanikus tevékenység folytán a mélység tulajdonságait hordozza, az ember úgy érzi, hogy elsőként lép az érintetlen tájba. Ennek tapasztalása volt a legmeghatározóbb számomra. A hely sugallatára válaszolva a hegy melege által exponált hőképeket készítettem.
 
Kereső, kutató magatartása, ami néhány éve tudományos területen elsősorban az illékony, légköroptikai jelenségek megfigyelésére irányult, kiegészült-e más megfigyelésekkel, vagy ez a terület bőven tartogat még lehetőségeket?
Körbeutazva Izlandot, a Mývatn-tó melletti Hverfjall-kráternél észleltem először aurora borealist, sarki fényt, később Reykjavíkban több éjszakát töltöttem a szabadban ennek a jelenségnek a megfigyelésével.
 
A díj elnyerése után tervei között szerepelt olyan művek alkotása, amelyek a belső biztonságérzet, a másként látás elsődlegességének gondolatát közvetítik. Miért tartja ilyen fontosnak művészetében a biztonságérzetet?
1945-től napjainkig a nukleáris robbantások száma meghaladta a kétezret. A csernobili atomkatasztrófát, az ózonréteg mesterséges fogyatkozását a szüleim aggodalmán keresztül, gyermekként éltem meg. Fukushima óta végképp elvesztettem a bizalmam a légkörben, holott a „határtalanra” az itthon többségi, otthon kisebbségi lét által határolt dilemmák lehetséges feloldásaként tekintettem. Amikor a szabadban, a párhuzamos valóság lehetséges terepén sem érezheti magát szabadnak az ember, marad a belső biztonság. Légköroptikai megfigyeléseim az elveszett paradicsomi légkör utáni vágyakozásnak a része. Hol lehet annak intenzitásától ma egy szivárvány íve?
 
Tervezett néhány hónapos utazást Berlinbe is. Úgy tudom, szívesen megvizsgálta volna a halo-jelenséget a Reichstag fölött. Sikerült?
A vizsgálatot kiterjesztettem más berlini helyszínekre is: Gasometer, Olympiastadion, Siegessäule, Tempelhof, Treptower Park stb. Hónapokig álltam az alkalmas napszakban a Reichstag északkeleti oldalánál, az egykori „senki földjén”, a Spree-folyó partján, majd a nyugati homlokzatnál, arra az együttállásra várva, amelyről az elkészült fényképfelvétel ma már a berlini sorozat része. 
A Caprices de Berlin címét Giovanni Francesco Costa metszetsorozata adta, amely valójában nem ábrázol berlini capricciókat, mindössze azért nevezik így, mert a Kupferstichkabinett gyűjteményében őrzik. A cím viszont telitalálat volt az én elképzelésemhez: helyspecifikus fotósorozatom egy időjárásmontázs, melyben a történelmi idő és az időjárástól függő légköroptikai jelenségek együttállása alkotja a „fantázia”-kombinációkat az előre eltervezett képen. A caprice-t fordíthatjuk szeszélynek és így mindkét idő változására vonatkoztatható. 
Képeim beszédes monumentumok és az időjárás szeszélye, illékony légköroptikai jelenségek, látszólag különálló dolgok eseményeiből jönnek létre, amelyek együttállását kivártam a helyszínen. Felvételeimhez régi képeslapokat társítottam, amelyek a párhuzamos tartalom révén történeti kontextusba helyezték a témát. Tevékenységem során a hely emlékezetét az idea és realizáció kontraszthatásában vizsgáltam, például: szivárvány mint diadalív. A sokszínűség meghaladhatatlan diadalíve a pusztítás emlékműveinél...
 
Tervei között szerepelt az Amerikai Egyesült Államokban a land art három főművének – Robert Smithson: Spiral Jetty (Utah); Michael Heizer: Dupla negatív (Nevada); Walter De Maria: Villámló mező (Új Mexikó) – vizsgálata. Mire jutott?
Mind a három helyszínre sikerült eljutnom. A szobrászat kiterjesztett tere kapcsán képes dokumentációt készítettem, valamint kiegészítő információkat gyűjtöttem a Magyar Képzőművészeti Egyetem Szobrász Tanszékén zajló elméleti képzés számára, amelynek feldolgozása folyamatban van.
 
Ön fontosnak érzi a megválaszolt kérdések újraértelmezését. Miért tartja szükségesnek kinyitni a bezárt ajtókat?
A traditio – az átadás vagy hagyományozás – folyamatos művelet. A különböző élethelyzetekre kapott szellemi örökség a múlt produktuma, amelynek felhasználási felülete a jelenben van, a folyamat tehát nem lezárt. Ahogyan a kor gyakorlata sem általánosítható, úgy a tradíció sem lehet más, mint ami: szellemi segítség, amelyet felhasználója elfogad, vagy ha a helyzet úgy kívánja, aktualizál, kiterjesztve ezáltal a segítségnyújtást.
 
Tavaly az Ernst Múzeum Újragondolt hagyomány címmel a Derkovits-ösztöndíjasok műveiből rendezett kiállítást, amelyen az Ön művei is láthatóak voltak. Milyen művekkel szerepelt a tárlaton, amelynek címe érdekes módon kicsit összecseng az előző gondolattal?
Gyakran tekintünk a méhekre, mint ideális társadalomra, a szorgalom és az áldozathozatal mellett azért is, mert a közösség fenntartásához szükséges lépsejt-építést gyakorlati minimálfelületen valósítják meg. 2010 tavaszán volt egy álmom, amelyben a platóni testeket: tetra-, hexa-, okta-, dodeka- és ikozaédert helyeztem kaptárakba. Mielőtt megtudhattam volna, mihez kezdenek velük a méhek, felébredtem. Az említett kiállításon az álmomból fogant gondolataim egy részét, az ideális élettér és az alkalmazkodás vizsgálatát mutattam be a méhsejtek szintjén. A kísérleti lépeken az általuk építetthez képest három „rosszabb” (három-, négy- és ötszög), matematikai értelemben pedig egy „jobb”, a Fejes Tóth László záródású hatszög sejtet kaptak a méhek.
 
Az ösztöndíj segítségével szerzett tapasztalatok változtattak-e elképzelésein?
Igen.
 
Hol láthatják az érdeklődők legközelebb alkotásait?
Londonban, a Triangle Galleryben.
Kapcsolódó személyek: