Menü megnyitása

Nem tudok nem futó lenni

2015. március 30.

Moós Gergely a Magyar Tehetség Nagykövete. Interjú.

Az Országos Tehetségnapon vette át Moós Gergely informatikus, futó a Magyar Tehetség Nagykövete címet. A néhány éve még túlsúlyos Gergő a futásban találta meg azt a tevékenységet, ami igazán teljessé teszi az életét: több mint tízezer lefutott kilométer után már nem érdekli, mennyi idő alatt fut le egy újabb maratont, viszont megértette, hogy a rá példaképként tekintő közösség tagjai iránt felelősséggel tartozik.

Miért éppen a futás? Azt is kérdezhetném: mit jelent neked a futás?
Sok más sportot is próbáltam előtte, de egyik sem jött be úgy, mint a futás. Sokat bringáztam, de nem volt igazán látható változás a testsúlyomban, és bár szerettem a szabadságérzetet, amit a biciklizés ad, mégis féltem, hogy valaki elcsap az országúton. Szóval láttam, hogy ettől sem fogyok, viszont feltűnt, hogy akik futnak, vékonyak, sportosak, akár idősebben is fittek, ezért úgy döntöttem, hogy megpróbálom. Elkezdtem ilyen témájú blogokat olvasni, és lassan megbarátkoztam a gondolattal, hogy kipróbálom a futást. Ekkoriban 124 kilós voltam, ezért az első hónapokban csak sétáltam. A futásban az a legjobb, hogy rögtön van visszajelzésed arról, hogy jó úton haladsz: fittebbnek érzed magad, és ha méred az adataidat, látod, hogy gyorsabb vagy, mint tegnap voltál. Kézzelfogható a fejlődés, folyamatos a sikerélmény. Mindez más sportágban nem annyira jelenik meg, mint a futásban. 
 
Aki konditerembe jár, és egy személyi edző segítségével dolgozik, pár hónap múlva szintén tapasztalja a változást. Túl türelmetlen voltál ehhez? 
A kondizást is próbáltam, de hiába költöttem egy kisebb vagyont havibérletekre, pár hét után mindig abbahagytam. Egyszerűen nem olyan a személyiségem, nem jött be az a hangulat. Egyébként most épp edzőképzésen veszek részt, ezért rendszeresen járok konditerembe is, amit ma már kicsit másképp látok. Talán ma már működne a dolog.
 
A változáshoz erős motiváció az, hogy jobban akar kinézni az ember, de neked ennél személyesebb okaid is voltak, hogy elkezdj futni.
Valóban, gyors egymásutánban meghalt a nevelőapám, a bátyja és egy másik férfirokon is: mindhárman ötvenes éveik közepén járó, nem túlsúlyos férfiak voltak. Amikor ezt láttam, megértettem, hogy változtatnom kell. Sok apró jel segített a döntésben, és aztán olyan hamar jöttek az első sikerélmények, hogy ittragadtam. Persze, a sikerekhez dac is társult, és a kettő kombinációja kitartott addig, amíg mások is elkezdték látni az eredményt. Mert az egy fordulópont, amikor a külvilág is látni kezdi, hogy fogysz, onnan már egy lépés volt az első versenynevezés, később elkezdtem írni a blogomat is, és nem volt megállás. A blog kényszerítő erő lett az életemben: olyan sok ember követ és kíváncsi rám, hogy tartozom nekik. Sokáig keresed a megoldást egy problémára, aztán amikor megtalálod a helyes utat, ami tényleg segíthet a gondjaid megoldásában, akkor az óriási, erőt adó élmény. 
 
 
A szavaid alapján egy nyílegyenes út képe bontakozik ki a gondolattól a sikerig, pedig biztosan voltak nehéz pillanatok. Ezekkel mit lehet kezdeni? 
Az első évemben volt pár hónap, amikor leálltam a futással, de megráztam magam, és feltettem a kérdést: akkor most ezt is abbahagyom? Újra tudtam kezdeni, és éveken át egyetlen edzést sem hagytam ki. A módszer egyszerű volt: a futásokat beütemeztem a céges naptáramba. Ha ott állt, hogy kedden, csütörtökön és szombaton futok, nem érdekelt, hogy már este tizenegy óra van, muszáj volt menni és csinálni, mert ennyivel tartoztam magamnak. Láttam, hogy ami céges teendő, azt meg kell tennem, mert valaki más elvárja, hogy megtegyem: akkor magamtól miért nem várhatom el, hogy megcsináljak valamit, amit elhatároztam? Ezek szerint magamnak nem vagyok annyira fontos, mint a főnököm egy másik helyzetben? Amikor ezt felismertem, nem maradt ki edzés abban az időben, amikor erősnek kellett lennem. 
 
Mennyire tudatos edzéstervvel dolgoztál?
Folyamatosan volt edzéstervem: vagy egy netről letölthető versenyfelkészítő, vagy egy online elkészíthető edzésterv. Mindig tudtam, mikor és mennyit kell futnom: ha rám lenne bízva, egy métert se futnék, szükségem volt edzőre vagy egy tervre, aki vagy ami megmondja, hogy márpedig most futnod kell. Sok futónak nincs erre szüksége, de nekem kellett, aki számon kér. Nagyon sokat jelent, hogy évek óta Lőrincz Olivér irányításával készülhetek.
 
Mindig kell egy kitűzött cél? 
Már az elején annyira elkapott a futás, hogy idővel nem a kilók érdekeltek, hanem az, hogy jobb futóvá váljak, ami pedig abból áll, hogy a kitűzött versenyeken milyen időeredményt tudsz futni. Éveken át tudott motiválni, hogy legyen egy jó félmaratonom vagy maratonom, és büszke is vagyok az 1 óra 39 perces félmaratonra és a 3 óra 32 perces maratonra. Tavaly viszont a frankfurti maratonon azt éreztem, hogy a 3 és fél órás időcéllal túl nagy terhet rakok magamra: idén ezért nem is időcél szerint futok, nincs már az, hogy muszáj egy versenyt ennyi és ennyi perc alatt lefutnom, különben rossz ember vagyok. Frankfurtban nem sikerült jól a futás, csalódott voltam, hetekig ezen rágódtam, és rájöttem, hogy ez semmivel sem jobb, mint régen, amikor másfajta súlyokat pakoltam magamra. Kellenek célok ahhoz, hogy fuss, de meg kell találni azt a célt, ami még boldoggá tesz, nem pedig nyomaszt. Az idei céljaim között szerepel, hogy újra lefussam a 73 kilométeres Dupla Élményt vagy a 88 kilométeres P85-öt, de az idő nem érdekel: az időcél verseny közben is túl nagy stressz, egyszerűen nem érzem jól magam tőle. Sokáig azt gondoltam, hogy akkor fognak tisztelni és szeretni, ha eredményeket mutatok fel: az elmúlt pár hónapban értettem meg, hogy magam miatt kell, hogy fussak, ne másoknak akarjak megfelelni, hanem önmagamnak. Ma már boldogabb vagyok, ha terepen futok, erdőben, ha teljesítménytúrákon veszek részt: nem motivál, hogy órákon át fussak aszfalton, városban, de több évig tartott, míg idáig eljutottam. Ezzel persze nem állítom, hogy nem fogok megküzdeni a 3 óra 30 perces maratonért, de majd csak akkor, amikor úgy érzem, hogy reálisan el tudom érni, anélkül, hogy tönkretenném magamat miatta.
 
A köréd szerveződő mozgalom a meglehetősen provokatív Dagadt Köcsög nevet viseli. Azt hiszem, elég biztos vagyok abban, hogy nem szeretnék egy ilyen pólóban futni járni. 
Kétféle ember van: aki szeretne ilyen pólót hordani, és aki nem – én mindkettőt megértem. Amikor elkezdtem futni, tényleg így tudtam magamat meghatározni. Amikor elindítottam a blogot, nem arra szántam, hogy majd ezrek fognak követni. Magamnak akartam naplózni a futásaimat azért, hogy az úton maradjak, meg azért, hogy kényszerítsen a folytatásra mindaz, amit leírtam: ha barátok, családtagok, ismerősök olvassák, akkor látják azt, hogyan változom. Szóval nem szántam komoly szerepet ennek a névnek: amikor regisztráltam, egyszerűen be kellett írni valamit, és ezt választottam. Ma már úgy látom, hogy bizonyos szempontból rossz döntés volt, viszont az is világos, hogy ma nem tartanék itt, ha nem ez a blog neve, és a DK-mozgalom se működne így.
 
 
Elkezdtél futni, írni kezdtél róla, rögzítetted az eredményeit, de kellett lennie egy pontnak, amikor ez az egész elkezdett túlnőni rajtad. Mikor jöttél rá, hogy ez már nem a te magánügyed?
Amikor először mentem futók közé, és olyanok, akiket sosem láttam, ismerősként üdvözöltek. Vagy amikor az első Ultrabalatonon futottam, és rám dudáltak, hogy „hajrá, DK!”, nekem pedig fogalmam sem volt róla, kik azok. Vagyis volt néhány furcsaság, de a legkülönösebb az volt, amikor a futóblog meghívott szerzőnek. Ezt az oldalt kezdő futóként rengeteget olvastam, épp ezért nem értettem, hogy kerülök én oda. Kezdetben persze sok butaságot csináltam, túlhajszoltam magam, ma már sok mindent másképp csinálnék. Újabb fontos pont volt, amikor futók rám szóltak, hogy bizonyos dolgokat ne tegyek meg, és nem csak magam, hanem azok miatt sem, akik olvasnak, akik példaképként tekintenek rám. Micsoda: nem indulhatok egy versenyen, mert mások olvassák a blogomat?! Ma már látom, mennyire fontosak azok az emberek, akiket mások néznek: a futást lehet hülyén csinálni, úgy, hogy megsérülsz, hogy komoly problémákat szedsz össze, nekem viszont nem szabad olyasmit mutatnom a többi futónak, ami egy kezdő, nem sportoló futót sérülésbe visz. Ma már erre nagyon odafigyelek: a leglényegesebb, hogy lépésről lépésre haladjunk, nem kell pár hónap után félmaratont futni. 
 
Vagyis rájöttél, hogy felelsz ezekért az emberekért. Mikor lettek az ismeretlenből ismerősök, hogyan lett a DK márkanévvé? 
Amikor először lementem a Nike futóklubba, páran már megtaláltak, aztán együtt kezdtünk el lejárni, közös eseményeket szerveztünk. Amikor a futóblogon szerző lettem, a bemutatkozó posztomban azt írtam, hogy aki olyan problémákkal küzd, mint én, keressen bátran. Az ismerősökből, barátokból és az új jelentkezőkből alakult a DK team nevű Facebook-csoport, ez kezdett növekedni: ma már webáruházat működtetünk, saját sportegyesületünk van. Nem titkolt vágyam, hogy szeretném ennek szentelni az életemet, azon dolgozom, hogy megteremthessem ennek a feltételeit. 
 
Van olyan, akire a virtuális csapatból különösen büszke vagy?
Rengeteg ilyen történet van, de a legjobb az egészben, hogy terjed a mozgalom: akiknek én voltam kezdetben példakép, most már maguk is azok a saját közösségükben. Csomó olyan DK-s van, aki engem már nem is ismer. Gyógyszerelhagyások, gyógyulások, egészségesebbé válás – számos ilyen sztori van a most már több mint 1600 tagot számláló csoportban. Eleve az nagyon izgalmas, hogy valaki miért kezd el futni, és látni, hogy utána hogyan változik meg az életük, felemelő érzés.
 
Az ő életükben is vannak nehéz pillanatok, ilyenkor milyen tanácsot adsz?
Mindenkinek meg kell érni arra, hogy ezt tudja hosszú távon csinálni. Ha valaki még nem tudja, az sem baj, majd lesz egy olyan élethelyzet, amikor eszébe jut, hogy a futás ott van mint lehetőség. Mert lehet, hogy történni kell ehhez valaminek, de emiatt nem szabad senkit sem bántani vagy kényszeríteni, pláne lelkizni emiatt. Eljön majd az a pont, amikor úgy érzi, hogy a futás segít. A futás mindig ott van, bármikor hozzá tudsz nyúlni. A célom az, hogy ez az üzenet eljusson azokhoz is, akik ezt nem tudják, és túlsúllyal vagy egészségügyi problémákkal küzdenek, és nem is sejtik, hogy milyen könnyű ezen változtatni. 
 
Fejjel vagy lábbal fut az ember?
Szerintem fejjel. Ha fejben nem vagy alkalmas, ha nem vagy aznap motivált, akkor nem fogsz aznap futni, lehetsz bármilyen felkészült. Amikor Frankfurtban futottam, nem voltam rosszabb futó, mint fél évvel előtte, de fejben megtörtem, elment a kedvem, és kész. Ma már látom, hogy benne van a pakliban, hogy feladom: ha akkor és ott nincs kedvem futni, minek szenvedjek? Csak azért, hogy elmondhassam, hogy lefutottam egy újabb távot? 
 
Magyarországon legtöbbször, ha valakire azt mondjuk, hogy tehetséges, akkor valamilyen intellektuális tehetségre gondolunk. Most, hogy Tehetségnagykövet lettél, mit gondolsz, te miben vagy tehetséges?
Ezen már rengeteget gondolkodtam, de nem tudom, mit keresek ilyen nagyszerű emberek között. Azt hiszem, semmi különöset nem csinálok azon kívül, hogy futok, és ebből próbálok szervezni egy közösséget. Lehet, hogy abban vagyok tehetséges, hogy őszintén tudok írni arról, hogy milyen nehéz elindulni, hogy mennyi akadályt kell leküzdeni ahhoz, hogy változtass.