Menü megnyitása

Nincs egyedül, aki tehetséges

2017. augusztus 9.

Antal Kinga Kincső már kicsi kora óta érdeklődik a magyar nyelv és irodalom iránt. A Templeton Program egy éven át tartó egyedi tehetségsegítő programja nemcsak az általa kedvelt területen adott neki újabb megerősítést, hanem új kapcsolatokat, tapasztalatokat is hozott az életében. Erről az egy évről beszélgettünk vele.

Miért jelentkeztél és mit vártál a Templeton Programtól?

Az interneten olvastam először erről a lehetőségről, hogy olyan fiatalok jelentkezését várják, akik szeretnék megmérettetni a kognitív képességeiket. Nem voltak elvárásaim, a felhívás érdekes volt és ezért jelentkeztem. Korábban többször kaptam már visszajelzést arról, hogy nem csak a magyar nyelv területén vagyok tehetséges, ezért gondoltam, hogy kipróbálom.

Mi volt az, amit az iskolában nem tudtál megkapni, de a programtól igen?

A megértő társaságot. Azokat, akiket most a barátaimnak tudhatok, tulajdonképpen döntő többségében a Templeton Program kereteiben ismertem meg.

Mi az érdeklődési területed?

Nagyon szívesen foglalkozom a magyar nyelvvel és az idegen nyelvekkel. Kicsi korom óta mindig kinézek magamnak valamit, hogy mit szeretnék megtanulni. Ötéves koromban például egy hét alatt megtanultam székely rovásírással írni, csak azért, mert érdekelt. Szerencsére a többi tantárggyal sem állok hadilábon, iskola után elég rendszerint egyszer átnéznem a jegyzeteimet, így a délután nagy részét a saját kedvteléseimnek szentelhetem. Amikor csak tudok, szavalok, versmondó versenyekre és fellépésekre járok, illetve próbálom képezni magam több területen is. Az utóbb időben a nyelvészet, illetve a nyelvek közötti kapcsolatok megteremtése is felkeltette az érdeklődésemet.

Mit gondolsz, milyen szerepet játszik és hol volt a helye a Templeton Programnak az életedben, a tehetséged támogatásában?

Óriási szerepet játszik az életemben, hogy a hétköznapokból ki tudok lépni és meglátom, hogy az iskolán kívül is van élet, és nem kizárólag csak az számít, amit az ottani tanáraim mondanak. A Templeton Programban kiléphettem a hétköznapokból. Amikor a nyári táborban találkozhattam Joan Freemannel, akkor ő például arra mutatott rá, hogy a tehetségek támogatása a világ más pontjain sincs annyira másképp, mint Magyarországon. Tehát nem én születtem rossz helyre. Tulajdonképpen az egész világon problémát jelent, hogy az iskolában és a fiatalok közvetlen környezetében általában nem tudnak segíteni a hozzám hasonlóaknak.

Számodra milyen az ideális tehetségtámogatás?

A nyári táborban volt egy olyan feladatunk, hogy valamit tökéletesen el kellett készíteni. Aztán újra és újra rájöttünk, hogy mindenben van valami hiba. Mindenen lehet valamit még fejleszteni. Most konkrétan ezzel a programmal kapcsolatban az jutott eszembe, hogy talán még több program vagy lehetőség lehetett volna arra, hogy találkozhassunk egymással. Ugyanakkor azt is gondolom, hogy olyan programok valósultak meg az egy év alatt, amiben ha valaki akart, akkor részt tudott venni, így ha valaki kereste a lehetőségeket erre, akkor megtalálta.

Ha egy új tehetségtámogató programot kezdhetnék, akkor példaként használnám a Templeton Programot, mert sok szempontból szerintem tökéletes volt. A beválogatási folyamatot is hasonlóan képzelném el, viszont ha lenne rá lehetőségem, több vidéki programot tartanék, amiket kiterjesztenék a legjobb kétezerbe bejutottakra is, így a területalapú barátságokból is több szövődhetne. Amin nem változtatnék, az a személyes kapcsolattartás és a sokszínű programválaszték. Én nem vagyok ezeknek kitalálásában jó, de akik ezt a programot megálmodták, abban tehetségesek, hogy hogyan lehet moderálni, irányítani ennyi gyereknek és a különböző érdeklődési területeinek a kiteljesedését, hogy hogyan lehetne minél több tehetséges fiatalnak az igényeit kielégíteni. Amire viszont még figyelnék, hogy az iskolákkal kapcsolatba kerüljön maga a program irányítása is, mert én ezt még egy problémának látom. Fontos lenne, hogy legyen kapcsolattartás az iskolával és akár a tanárokkal is, ugyanis sok esetben ők nem igazán tudták megérteni, hogy miért és milyen céllal vagyok távol sokat az iskolából.

Mi jelentette számodra az egy év során a legnagyobb élményt?

Legmeghatározóbb élményből nekem három is volt. Először is az avatás volt számomra az egyik ilyen. Egyszerűen hihetetlen érzés volt ott állni a másik 313 Fellow-val együtt a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében. Azt érezte az ember az avatáskor, hogy valamilyen másfajta légkörbe keveredett, másfajta gondolatok az uralkodóak, és más kérdések merülnek fel elsőre. A második ilyen élmény a nyári tábor. Ez azért volt jó, mert közelebbről is megismerhettük egymást a Fellowk-kal. Konkrét társaságok szerveződtek össze, akik azóta is tartják a kapcsolatot. Bár úgy érzem, hogy rájuk is rájuk férne egy kisebb fajta biztatás a továbbiakban. A harmadik élményem a svájci út volt. Szintén egy másfajta megismerkedést jelentett. Ott láthattam, hogy hova lehet eljutni azzal, ha valaki elhivatott és szereti azt a munkát, amit végez.

Volt jelentős találkozásod, ismerkedésed a program alatt?

Hallottam több motiváló előadást is a program során. Többek között Joan Freeman, világhírű tehetségkutató professzortól is, akinek tapasztalatai hallatán, azokkal kapcsolatban felmerült bennem néhány kérdés, és aki meglepetésemre utána még külön felkeresett, és ezután még két órán keresztül csak velem beszélgetett. Ez egy olyan meghatározó élmény volt számomra, annyira személyes volt, amit más programok nem tudtak felülmúlni. A tőle kapott tanácsok nagyon sokat segítettek nekem. A programot lezáró nemzetközi konferencián is találkoztam vele, felajánlotta a levelezés és a mentori kapcsolat lehetőségét, így ha úgy vesszük, mégiscsak lesz a programnak köszönhetően mentorom, és nem is akármilyen.

Milyen projekteket csináltatok a csoportoddal?

A csoportunknál volt egy olyan alapvető probléma, hogy a csoporttagok elég sokfelől érkeztek, ami miatt nehéz volt összeszervezni a találkozókat, valamint sok volt nálunk az inaktív tag is. Mi első projektként előadást tartottunk a szegedi Bölcsészettudományi karon pszichológusoknak. Utána, második projektként pedig az egyik csoporttársammal elmentünk a kórházba egy idős néninek felolvasni. Ezzel segítettünk egy ottani pszichológusnőnek is, aki éppen azon a héten nem tudott hozzá ellátogatni.

Mennyire jelentett terhelést a Templeton Program?

Nekem nem lett volna probléma, inkább az iskola és a tanárok nehezményezték azt, hogy a program miatt viszonylag gyakran hiányzom. Nagyon szeretek utazni, hiszen ezáltal is sok embert megismerhetek, de természetesen nekem sem volt mindig egyszerű megoldani azt, hogy hétköznapokon feljárjak Budapestre, de ez csak megszokás kérdése.

Hogyan tudtad kamatoztatni a Templeton Program során szerzett dolgokat az elmúlt fél évben?

Szakmailag nem, de emberileg sokat fejlődtem. A baráti köröm megnőtt és a környezetem felé is sokkal könnyebben nyitok. Másokkal szemben sikerült csökkentenem az elvárásaimat, de magammal szemben minden maradt a régiben. Maximalista vagyok, aki mindig talál magán javítanivalót, ezen semmiképpen sem szeretnék változtatni, mert ez visz előre, az új kihívások irányába.

Milyen jövőbeli terveid vannak? Van olyan, ami a Templeton Program alatt alakult ki, fogalmazódott meg benned?

Jövőbeli terveim vannak, de előre nem szeretek róluk beszélni, nagyon nehezen osztom meg őket másokkal. Utólag úgyis mindenre fény derül. A magyar nyelvi és előadó-művészeti tapasztalataimat viszont mindenképpen szeretném minél inkább kihasználni.

Mit üzensz a többieknek? Fiatalabbaknak, hozzád hasonlóaknak…

Nincsenek egyedül!