Menü megnyitása

A Sólyom-ösztöndíj megszabadít a hétköznapi kényszerektől

2014. július 7.

Deli Gergely jogász is megkapta Sólyom László ösztöndíját. Interjú.

Deli Gergely 2004-ben az Eötvös Loránd Tudományegyetemen szerezte jogi diplomáját, később tanult Cambridge-ben és a New York University-n is. 2009-ben a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen védte meg doktori disszertációját. A dolgozatból könyvváltozat is készült, A jó erkölcsökről címmel: erre figyelt fel Sólyom László volt köztársasági elnök, aki maga kereste meg a győri Széchenyi István Egyetem Jogtörténeti Tanszékének docensét, hogy jelentkezzen az általa kiírt, egy éven keresztül komoly anyagi támogatást jelentő ösztöndíjra. Az ösztöndíjas időszakát 2014 őszén kezdő fiatal tudóssal a római jog és a női magazinok kapcsolatáról, a jogtudomány Öveges professzorairól, továbbá a jogban jelen lévő isteni dimenzióról is beszélgettünk. 
 
Idézek egy bejegyzést az egyetemi oktatókat értékelő fórumról, ahol valaki ezt írta a római jog előadásáról: „Százhúsz perc alatt egyszer sem jut eszedbe, hogy jó lenne egy szünet.” Mondja, mi a titka?
Valószínűleg egyetlen titka van ennek: ha az ember őszinte önmagához, nem felejti el, hogy annak idején ő mennyire unatkozott bizonyos órákon. Viszonylag rögzített menete van a rómaijog-előadásoknak, de az, hogy hogyan mondod el az anyagot, csakis rajtad múlik. Ezért aztán valóban nem átallom néha teljesen aktuális, olykor bulvár ízű történetekkel kiegészíteni azt, amiről épp szó van. Hogy miért? Mert ez megszólítja a hallgatókat, ébren tartja a figyelmüket, de emellett nem kell és nem is szabad lejjebb adni abból, amiért valójában ott ülünk. Egy másik lehetséges válasz az a külföldön elsajátított és Győrben jól bevált módszerem, amikor előre kijelölök néhány embert, hogy készüljenek a következő óra anyagából, és közülük bárkitől kérdezhetek bármit az órán, ami az előadás menetébe illik. Ezért aztán ők biztosan figyelnek, hiszen senki sem akar lebőgni a társai előtt. 
 
Mi vonzotta annak idején a római jogban?
Amikor elkezdtem vele foglalkozni, még természetesen nem tudtam, hogy ez az egyik legértékesebb jogtudományi ág, szellemi értelemben és a hazai meg külföldi kollégákat tekintve egyaránt, utólag viszont rendkívül hálás vagyok, hogy ezt választottam. A családunkban nagyapám volt a jogász, aki az érettségi után egy ezüst kétszáz forintost nyomott a kezembe és azt mondta, hogy ha jogra megyek, akkor igyekezzek olyan jó szakember lenni, mint amilyen az érmén látható Deák Ferenc volt. Mivel gimnáziumban tanultam latint, ezért azt is hozzátette: legyek demonstrátor a római jogi tanszéken, és végül így is történt. Hűséges maradtam a területhez, mert a római jogban minden ott van, ami általában a jogban megtalálható, de az is, ami hiányzik belőle: rendkívül dogmatikus és tételes rendszerről beszélünk, ugyanakkor a történeti és szociológiai szemlélet is hangsúlyosan jelen van. 
 
Mond egy példát arra, amikor egy celeb a római jog előadásában „landolt”?
Elöljáróban fontos leszögezni, hogy az elmúlt néhány ezer évben az alapvető emberi tulajdonságok nem változtak, ezért használhatunk mai példákat a régiek megértésére. Volt egy eset, amikor egy focista barátnőjét, egy magyar modellt hírbe hoztak az amerikai színésszel, Jude Law-val. Mit jelent ez a hír a mai társadalomban és mit jelentett volna Rómában? Könnyen lehet, hogy ez a bulvárlapokban dokumentált pletyka növelte az illető hölgy publicitását, „értékét”, de a római társadalomban sokkal előbbre való volt a családfő, a hajadonok és a férjezett asszonyok jó híre. A jó hír sérelme magánbűncselekménynek számított, amit komoly szankciókkal bástyáztak körbe. Az archaikus társadalomban, ha elveszítetted a jó híredet, azonnal kikerültél a politikai és jogi életből is, miközben ma sokszor már a korrupció határát súrolnák azok az ügyletek, amik akkoriban természetesen működtek: ha segítesz nekem a consuli kampányomban tízezer sestertiusszal, a megválasztásom esetén megszerzem neked az egyiptomi gabonaszállítás jogát. Ilyen és hasonló üzletek Rómában a hétköznapi szociális háló részét alkották, míg ha valaki kikerült ennek a védelme alól, azzal senki sem közösködött. 
 
A másik szakterülete az összehasonlító jog. Mintha bizonyos értelemben a jog két végpontja foglalkoztatná: a római jog a kályha, ahonnan elindultunk, míg a Sólyom-ösztöndíj keretében tervezett összehasonlító jogi témájú könyvében hangsúlyosak lesznek a kortárs esetek és problémák. 
A római jog valóban az egyetemes jogfejlődés kiindulópontja. Az összehasonlító jog sokak szerint kizárólag hatályos jogrendszereket vethet össze egymással. Azonban emellett az ún. horizontális szemlélet mellett létezhet a vertikális jogösszehasonlítás is, ahol igenis juthat szerep a római jognak. Ugyanakkor nemigen lehet ma polihisztorként működni, mert annyira specializálódott minden tudomány. Én minden esetben római jogi alapról hasonlítom össze a hatályos jogrendszereket is, amit már csak azért is megtehetek, mert a római jog közvetve vagy közvetlenül hatott a mai jogrendszerek nagy részére. 
 
Amiről a jogászok többsége ezek szerint hajlamos megfeledkezni?
Inkább úgy fogalmaznék, hogy mivel az összehasonlító jog rendkívül praktikus célokat szolgál, ezért a történeti rétegek feltárásának itt kisebb szerep jut. Vannak külföldi szakemberek, vagy nálunk például Hamza Gábor professzor, akik elsősorban ókori jogrendszereket hasonlítanak össze, ami sok újszerű meglátással gazdagítja a diskurzust. Fontosnak tartom, hogy korszerű problémákat hozzunk be, mert bár vannak a teljesség igényével feltárt és kutatott korszakok, de mivel mi most élünk, az a feladatunk, hogy mai emberek mai kérdéseire próbáljunk válaszolni a rendelkezésünkre álló tudás segítségével. 
 
Fordítva is igaz ez, vagyis tud mai szemmel nézni egy római jogi problémára?
Ez nem így működik. A jogösszehasonlításnál, amikor két hatályos rendszert hasonlítunk össze, akkor az idegen jogrendszer kategóriáin belül próbáljuk megérteni, hogy mi történt, vagyis belehelyezkedünk, mondjuk, a német jogrendszerbe és azon belül igyekszünk megérteni a szerződés fogalmát. Majd vesszük például a magyar jogrendszer hasonló terminusát, és azzal hasonlítjuk össze. Ez a munka állandó tudathasadásos állapotot jelent, hiszen az tudja jól csinálni, aki ki tud lépni a saját kultúrája tudatos és tudattalan kötöttségeiből. Valójában a két megértést, az oda-vissza ugrálás libikókaszerű játékát hasonlítjuk össze. 
 
 
Vagyis akkor ez egy fordítási gyakorlat bizonyos értelemben.
Igen, és ezért kedvelem az összehasonlító jogot: mert önreflexióra kényszerít. Folyton reflektálni kell arra, mi az, ami a tudásodból kötött az életedhez, a kultúrádhoz, mi az, amit azért látsz úgy, ahogy, mert így szoktad meg. Egész életünk legfontosabb feladata önmagunk megismerése, ez pedig az állandó önreflexióval tud a leghatékonyabb lenni. Az összehasonlító jog számomra éppen ezért egyfajta „well-being management”, vagyis a jólétünk irányítása, kézben tartása. Ma a legfontosabb kérdés így hangzik: hogyan legyünk boldogok? Konkrétabban: hány kiló légy, ha jól akarod érezni magad? Milyen színű hajad legyen, ha jól akarsz kinézni? Az egész élet a boldogság kereséséről szól, a jogösszehasonlítás pedig ebben tud segíteni, értelmet adni az ember életének. Visszakanyarodnék oda, ahol kezdtük: már nem elég az egyetemisták racionális oldalát megfogni, amikor a mai embert ilyen problémák gyűrik, illetve nyűgözik le. A tudomány pedig az egyik legadekvátabb jelenség, ami erre választ tud adni. 
 
Térjünk rá a Sólyom-ösztöndíjra: azon kevesek közé tartozik, akiket elnök úr személyesen hívott meg, hogy jelentkezzen. 
Valóban, Sólyom elnök úr gondolt rám, illetve arra, hogy végre jogászoknak is felajánlja ezt a kivételes lehetőséget. Mindenki sokat álmodozik arról, hogy egyszer valakinek köszönhetően egy csapásra megváltozik az élete: én azon kevesek közé tartozom, akikkel ez tényleg így történt. Egyik délelőtt csörgött a telefonom, az elnöki titkárságról kérték, hogy másnap reggel fáradjak be elnök úrhoz, aki közölte, hogy nekem adná az egyik ösztöndíjat. Tény, hogy eddig általában nálam fiatalabbak kapták meg: egyrészt azért, mert más tudományokban korábbra tevődik a tehetség kibontakozásának időszaka, másrészt a jogra nem kell olyan értelemben „születni”, ahogy például egy tehetséges zenész esetében gondolunk erre. A jogtudományban a tehetség más módon jelentkezik, ráadásul idő is kell hozzá, hogy leülepedjenek a tanultak, hiszen a jogból sokáig csak a tételes kőművesmunka látszik, de az egész épület csak nehezen és lassan áll össze. 
 
Ezen megfontolásokon túl volt személyes előtörténetük is, ha jól tudom.
Így van, bár szoros kapcsolatban nem álltunk: természetesen ismertem és követtem Sólyom elnök úr munkásságát, emellett ő volt a doktori iskola vezetője, amikor odajártam. Tudott arról, hogy min dolgozom, és szerencsés körülmények között adhattam át neki egy példányt A jó erkölcsökről című könyvemből is. Ahhoz, hogy felajánlja az ösztöndíjat, ezt le kellett tennem az asztalra. Ha az ember fiatalon, az egyetem elvégzése után rögtön kapja meg az ösztöndíj nyújtotta fantasztikus lehetőséget, az szabadságot biztosít arra, hogy például az illető külföldön folytathassa tanulmányait. Ezzel szemben az én élethelyzetemben és koromban inkább szabadságot jelent valamitől: lehetővé teszi, hogy egy évre kiszakadhassak a hétköznapokból és azzal foglalkozhassak, amivel egyébként szeretnék, csak gyakorlati okok miatt nem tehetném meg. Azt hiszem, ez a lényegi szabadság. 
 
Az ösztöndíjasok névsorát, témáit nézve aligha véletlen, kiket és miért választ Sólyom elnök úr. Az ön esetében mi lehetett vonzó a számára?
Elnök úr munkássága mindig összehasonlító érdeklődésű volt, ráadásul nemzetközi terepen is otthonosan mozog. A jognak olyan megközelítését láthatta a könyvemben, amit ő értékesnek és helyesnek tart, és amit talán veszélyben érez. A jogot ugyanis egyikünk sem csupán eszközként értelmezi, nem önmagáért való rendszerként gondolunk rá: azt valljuk, hogy a jog túlmutatva a tételes normákon beleszervesül az emberi létezés egyéb, főleg erkölcsi és etikai dimenzióiba.  
 
Meg lehet vagy meg kell győzni az átlagembert a jognak ilyen értelemben vett hasznosságáról?
Elengedhetetlen, hogy a jog közös felületeken érintkezzen az emberekkel. Ha úgy tetszik, kellenek a mi stúdiumunkban is Öveges professzorok, akik egyszerűen meg tudják magyarázni a komplex eseteket is. És nem szabad figyelmen kívül hagyni a legelvontabb jogterületeken sem a legalapvetőbb emberi tulajdonságokat: a legtöbb ember problémája, hogy nem tud boldog lenni, a jog pedig ebben segédeszköz tud lenni az önreflexió révén. A jog nem más, mint a vágyaink szabályozása, irányítása. Ha jól akarunk élni, meg kell tanulnunk a vágyainkat moderálni, ha pedig ezeket uraljuk, akkor azt, hogy legyenek helyes vágyaink. A jog ősi magvában a helyes vágyak tételezéséről szól, ez pedig üzenet értékű mindannyiunk számára. Talán túlságosan elvontnak tűnik, amit mondok, de valójában a leggyakorlatiasabb dologról beszélek. A nagy problémáink mögött mindig nagy erkölcsi összeütközések feszülnek. Mondok példákat: mit gondolunk az abortuszról? Hogyan vélekedünk a homoszexuálisok házasságáról? Mi a véleményünk a halálbüntetésről? Ezek a kérdések foglalkoztatnak minket, és nem tudunk rájuk egyszerű választ adni. 
 
Eddigi pályáján végigtekintve feltűnő, hogy mindig több helyen, több pozícióban dolgozott egyszerre: volt lapszerkesztő és egyetemista, kollégiumi igazgatóhelyettes és tanársegéd, jelenleg pedig egyetemi docens és alkotmánybírósági indítványelemző. Miért? 
A gyakorlatias indokok mellett talán különös lesz, amit mondani fogok: lusta vagyok olyan dolgokkal foglalkozni, amik nem érdekelnek. Márpedig ez ma óriási luxus, nekem pedig a céljaim között szerepelt, hogy minél kevesebbet kelljen az engem nem érdeklő dolgokkal törődnöm, így alakultak ki ezek a „furcsa párok”. Az anyagi biztonságon túl mindig hátországot is biztosítottak, a salto mortalét sosem kellett biztosítókötél nélkül bemutatnom. Amíg belefértek, addig nem akartam ezeket feladni.
 
És mi változik a Sólyom-ösztöndíjjal ezen a téren?
Ősztől az alkotmánybírósági munkámat felfüggesztem, az egyetemi óráimat pedig tömbösítve tartom meg. A következő év menetrendje úgy alakul, hogy egy hónapot töltök külföldön intenzív kutatással, majd egy hónapot itthon. Azért is van erre szükség, mert a tudomány abban is hasonlít a művészetre, hogy nem lehet mindennap csak azzal foglalkozni: kell, hogy legyen idő a leülepedésre, de kellenek külföldön a személyes találkozások is. Sólyom elnök úrnak különösen tetszett, hogy a távol-keleti vonalat is bekapcsolom a kutatásba, ami összehasonlító szempontból is érdekes, hiszen Kínában vagy Vietnamban teljesen más kulturális környezet van. 
 
Mi lesz a kutatás vége?
Koherens, összefüggő kötetet tervezek, ami amellett, hogy végigolvasható elejétől a végéig, tankönyvi célokat is szolgál majd. Problémaorientált módon tervezem megírni, vagyis mindig konkrét esetekből indulok ki, azoktól jutok el az elméleti megállapításokig. A kontinensen általában fordított a módszer, de az angolszász országokban kedvelik az esetközpontú megközelítést, ami azon túl, hogy nagyon hasznos, a hallgatókat is könnyebben eléri. Vegyünk egy példát: ha elkezdek jog és vallás összefüggéseiről beszélni elméleti terminusokban, az senkit sem érdekel. De ha arról beszélek, hogy a katolikus Kennedynek az elnökválasztási kampányban el kellett mennie egy konferenciára elmondani, hogy az ő személyes hite miért nem játszik majd szerepet az elnöki pályáján, az mindjárt izgalmas kérdéseket vet fel. És mindenkinek világos lesz, mi ennek a súlya: ha nem sikerül megértetnie magát a protestáns szavazókkal, soha nem választják meg. 
 
Nem titkolja, hogy fontos szerepet játszik életében a hit. Hogyan hangolható össze egymással a jog és a hit?
Számomra a jog egyrészt a jó és a méltányos művészete, a helyes megoldás megtalálásának tudománya, másrészt az örök szépséghez való eljutás eszköze. A jóság és a szépség metszetében pedig ott van az isteni dimenzió. Ne felejtsük el, hogy a jog emberi képződmény: meg kell adni a császárnak, ami a császáré, és az istennek, ami az istené. Mindez a mi közös emberi tragédiánk révén összeér egymással: ha igaz, hogy a nyugati ember a boldogság hiányától szenved, és a fenti evangéliumi tanácsot megpróbálom együtt alkalmazni, az sokat segít. A leghaladóbb jogrendszerekben erre egyébként már rájöttek. Amerikában sokáig a jog közgazdasági értelmezése dívott, ami a joghoz racionális alapokon, a gazdaság szempontjaival közelített. Viszont az emberek ritkán cselekszenek racionálisan, még anyagi ügyekben is, jött tehát a viselkedési közgazdaságtani felfogás, ami a mai napig kurrens irányzat. Majd Barack Obama még tovább ment: nem lehet jogot alkotni az ember vallási dimenziójának figyelmen kívül hagyásával. Nem elég tehát, hogy nem tekintjük az embert racionálisnak, vagy hogy megnézzük, általában hogy viselkedik, de észre kell vennünk, hogy az ember ösztönösen az értelmet keresi önmaga körül. A hideg racionalitástól ez a felfogás jut legközelebb a hithez, illetve ahhoz, amit én a hitből kiindulva vallok: nagyobb dimenziókat is figyelembe kell venni a jogtudományban.