Menü megnyitása

A tehetség talán maga a könnyedség

2013. november 14.
Veiszer Alinda nevéhez fűződik többek között a Záróra című televíziós interjúsorozat, mely során több mint 600 interjút készített az ország kiemelkedő művészeivel, tudósaival, közéleti személyiségeivel. Alinda interjúiban rámutat beszélgetőpartnerei értékeire, ezáltal nézőit is a tehetség tiszteletére és elfogadására ösztönzi. 2013-ban a MATEHETSZ a Magyar Tehetség Nagykövetének választotta. Televízióról, írói pályafutásról, gyermeknevelésről kérdeztük.
Öt éven át vezetted az MTV-n a Zárórát, a legtöbben  innen ismernek. Egy idő óta nem látunk a képernyőn, mivel foglalkozol most?
Most egészen más fele visz az utam, és ezt próbálom nyitottan kezelni, mert ha nagyon ragaszkodnék a képernyőhöz, abba egy idő után belehülyülnék. Azt pedig nagyon komolyan gondolom, hogy nemcsak képernyőn lehet értékes dolgokat csinálni, bár az tény, hogy nagyon sokat segít, ha az emberek ismerik az arcodat. Nemrég írtam egy könyvet három tehetséges cégről, öt tehetséges, fiatal srácról, akik Magyarországon egy egészen új céges kultúrát valósítottak meg és már most sok követőjük van.  Beindult az a gondolkodás, hogy átlátható, korrupciómentes tudásalapú cégeket érdemes építeni. Errefele megy az utam most és sorban könyvek jönnek szembe velem. Azért is szeretem ezt a formátumot, mert ha interjút készítesz vagy cikket írsz valamiről az nagyon gyors, én pedig szeretek elmélázni, ezért szerettem a Zárórát is. Egy baromi hosszú felkészülési időszak után az 50 perces műsorba nagyon sok minden belefért. A könyveket is ugyanezért szeretem. Most éppen egy sorozatunk készült el, a www.lepjnagyot.blog.hu-n lehet megnézni.  Olyan fiatal vállalkozókkal beszélgettünk, akik Magyarországról indulnak és nemzetközi terepen mérettetik meg magukat. Ezzel a projekttel egy újfajta céges kultúrát igyekszünk terjeszteni.
 
Milyen volt egy átlagos munkanapod, míg a Zárórát vezetted?
Korábbról kezdeném. A gimi végén kezdett foglalkoztatni a napi politika, ekkor azért még nagy butaságokat tudtam mondani, de sok olvasás és tájékozódás után kezdtem magam kiismerni ebben a világban. Ami nagyon fontos, hogy több oldalról olvastunk mindig egy-egy témával kapcsolatban, például Magyar Nemzetet és Népszabadságot, mindig párban. Adásokra természetesen speciálisan is kell készülni, de közben fontos, hogy az ember állandó készenlétben legyen, naprakész információi legyenek a világ dolgairól. Napi rutinról azért is nehéz beszélnem, mert voltak felvételes és nem felvételes napok. Én azt bírtam nagyon ebben a munkában, hogy szabad időbeosztása volt, a feladat elvégzése volt a kritérium és nem a reggel 8-tól este 6-ig. Színházba, moziba járni, olvasni, ez mind a munkám része volt, nem feltétlenül áldás ez, amikor egy kevésbé jó darabot is meg kell néznem, vagy egy kevésbé színvonalas könyvet kell elolvasnom. Ha adásnap volt, akkor 3-4 órával a felvétel előtt már bent voltam a stúdióban, értekezleten átbeszéltük a szerkesztővel az interjúalanyokat, utána smink, haj és kezdődhetett a felvétel. Amikor kicsit bele kellett húzni és 3 vagy akár 4 adást vettünk fel egy nap, akkor másnap úgy éreztem magam, mintha másnapos lennék, vagy valami őrült buliban lettem volna. Ilyen érzések, hangulatok maradtak az emlékezetemben erről az időszakról.
 
Mennyire kaptál szabad kezet az interjúalanyok megválasztásában?
Minden adásnak volt egy szerkesztője és közösen beszéltük ezt meg.  Összeállítottunk egy listát, hogy ki kit szeretne megszólaltatni, majd leültünk és átbeszéltük. Fontosnak is tartottam, hogy ne egyedül döntsem el, mert én is fejlődtem ezzel, hogy jöttek új gondolatok, új emberek. Ha újra televízióznék, ismét olyan szerkesztővel szeretnék dolgozni, akiről tudom, hogy tud nekem újat mondani. Az baj, ha csak ugyanazt tudja, amit én is.
 
Szempont volt, hogy példaértékű embereket mutassatok be a Zárórában?
Egy idő után igen, vagyis mindig, de bennem ez nem tudatosult az első pillanattól. Az első évem azzal telt, hogy megtanuljam ezt az egész műfajt, ki kellett tapasztalnom a ritmusát és felépítését, ez után jobban tudtam koncentrálni már magukra az alanyokra. Ezt ma kissé patetikusan úgy fogalmaznám meg, hogy igyekeztünk olyan embereket hívni, akik miatt jó érzés magyarnak lenni. Nem magyarkodó értelemben, hanem azért, mert vannak olyan emberek, akik tényleg teljesítményt tettek az asztalra és büszkék lehetünk rájuk. Azt gondolom, nagyon ritkán nyúltunk mellé.
 
Hány fős csapattal dolgoztatok a Zárórán?
Nagyon kicsi stábbal, az adásoknak egy szerkesztője volt, és mellette néha volt olyan ember, aki háttéranyagot gyűjtött. Időnként hozzánk csapódott valaki, aki tanulta a szakmát. Arra büszke vagyok, hogy kis létszámmal csináltuk. Azt gondolom, hogy ha kevés ember van, akkor ott fontos, hogy mindenki a helyén legyen és teljesítsen. 
 
Dolgoztatok-e fiatalokkal, gyakornokokkal?
Előfordult, főleg az utolsó pár évben. Volt, aki házon belülről jött és végül szerkesztett is adást. Időnként segítséget is kértünk, hogy ők adjanak tanácsot, milyen fiatalok érdekelnék őket. Ezt a közszolgálat nagyon fontosnak feladatának tartom. Én most úgy jövök el, hogy még mindig a legfiatalabbak közé tartozom és ez szerintem nagyon nincs rendben így. Nem lehet úgy közszolgálatot csinálni, hogy éppen csak a huszonévesekkel nem foglalkozunk benne. Mi erre igyekeztünk figyelni, csináltunk Záróra fiatalok sorozatot, ahova 30 év alattiakat hívtunk meg 25-30 perces beszélgetésekre. 
 
Hogyan lett belőled televíziós?
Eléggé klasszikus módon kerültem ebbe a szakmába. Kommunikáció szakra mentem, mert az világos volt, hogy beszélni, érvelni tudok és szeretek. Ott felfedeztek a tanáraim, Szegvári Katalin, Pikó András, Sinkó János. Ők úgy gondolták, hogy van elképzelésem a szakmáról. Elkezdtek hívni, számtalan castingra mentem, gyakornok lettem, szabályosan, minden lépcsőt megmászva jutottam el idáig. Elmentem a rádióba és volt, hogy hajnal 4-ig vágtam egy anyagot, azt sem tudtam még, melyik gombot kell lenyomni. Később interjúkat készítettem, majd lassan már műsort is vezethettem. Ezután jött a televízió, a Kultúrház, majd az Este gyakornokaként kezdtem, 3 hónap után kérték, hogy maradjak. Tehát szabályos utat jártam be a ranglétrán, de azt hiszem eléggé gyorsan.
 
Milyen képességek szükségesek a televíziózáshoz, hogyan érdemes nekikezdeni?
Azt hiszem, elmennék egy általam vállalható helyre és elkezdenék gyakornokoskodni. Arra nagyon figyelnék, hogy jó szakemberektől tanuljak, és hogy utólag is büszke lehessek rá. Járnék a nyakukra, könyörögnék a feladatokért.  Ezt azért mondom ilyen határozottan a műsorkészítői oldalról, mert nagyon sok gyakornoknak, akivel találkoztam, elképzelése sem volt róla, hogy ez valódi munka. Kitartónak kell lenni, és rá kell szánni éjszakákat, oda kell adnod magad teljesen, és ha ezt valaki megcsinálja, az feltűnést kelt, mert nagyon kevesen teszik meg. Valamit azért előtte feltétlen érdemes tanulni, bármit, ami egy alaptudást biztosít, de utána érdemes beleugrani a közepébe.
 
Tehetségnagykövetként mit tekintesz feladatodnak?
Például az ELLE Young Talent programot. Fontos hasonló kezdeményezéseken keresztül felhívni a figyelmet tehetséges fiatalokra, akikről kevés szó esik. Megmutatni azokat a tehetségeket is, akik körül nincs marketingfelhajtás, de jelentős szakmai teljesítmény annál inkább. A másik az oktatással függ össze. Rá kell bírni a fiatalokat, hogy legyenek nagyon nyitottak és új területeket is meg kellene ismertetni velük. Ha filmről, médiáról beszélünk, akkor fontos lenne tudatosítani, hogy ma már mindenkinek van okostelefonja, de kevesen tudják, hogyan lehet jól kihasználni. Ha megmutatjuk, milyen befolyása lehet egy fiatalnak is, hogy lehet akár egy mobillal is jó felvételeket készíteni, akkor előkerülhetne egy csomó tehetséges fiatal, akik akár a jövő médiájának meghatározó figurái lehetnének. Hátrányos régiókban különösen izgalmas dolgokat lehetne csinálni, ha lenne rá szándék.
 
Mit gondolsz, a szülői minta, a példaképek és a média által sugárzott kép milyen hatást gyakorolnak a fiatalokra?
Ezek mind baromi erős hatások. Tudok példákat pro és kontra is, ismerek persze olyat, aki a szülői minta ellenére lett valamilyen, de ez a ritkább. Ma már nem csupán az iskola és a szülő hatása, hanem a média is bejön harmadiknak. Ezek tökéketes együttműködése lenne az ideális, ami persze nem valósul meg. Nálunk például minden tele van könyvekkel, a gyerekemnek természetes, hogy levesz egyet a polcról és lapozgatja.  Egyelőre csak nézegeti, de már van élménye vele, és ez nagyon fontos szerintem.  Már most rengeteget beszél, nyilván azért, mert én is sokat beszélek körülötte. Ő egy békés gyerek, de a játszótéren, agresszív közegben adott esetben belőle is kibújik a kisördög. Máris az iskolai-környezeti példánál tartunk. Ez fontos kérdés, hogy mennyit tesz hozzá vagy éppen vesz el az iskola a szülői házban látott mintából.  Hogy a gyerek mit lát a tévében, az nehéz kérdés, szerintem most egyáltalán nincs értelmes mese, amit jó szívvel megmutatnék neki. Én olyan közegből jövök, ahol a rajz, az olvasás, a közös zenélés mind evidencia volt. Aki a bizonytalan családi háttér ellenére ér el valamit, az ritkább, de ezek a kivételek a legbecsülendőbbek.
 
Anyaként hogy látod, mit írt felül a kezdeti elképzeléseidből az élet?
Most egy éves a lányom, már éledezik az akarata. Elég határozottan tud nemet mondani, amitől a férjem először meg is ijedt.  Szerintem pedig életünk egyik legfontosabb szava a nem, hogy ki tudjuk jelölni a határokat. Ami nagyon érdekes számomra, hogy mennyire frusztrálja a szülőt nyilvános helyen más emberek véleménye. Például mikor egy pici gyerek fenekére csapnak, az szerintem legtöbbször azért van, mert a szülő nem akarja kínosan érezni magát a többi felnőtt előtt. Más körülmények között talán soha nem ütné meg a gyerekét. 
Ezt a frusztrációt magamon is gyakran tapasztalom, de fontos ennek tudatában lenni és kontrollálni. Sok mindenre ráébresztett a játszótér. Vekerdy Tamással érdemes beszélgetni, aki azt mondja, 6 éves kor alatt tehetségről beszélni vicc. Ebben a korban még minden gyereknek ugyanannyi esélye van fejlődni. Szerintem  a lényeg, hogy a gyerek minden lehetőséget megkapjon, hogy kipróbálja magát és felfedezhesse a tehetségét. 
 
Mit javasolsz a szülőknek?
Az első, hogy tudd, mire van szüksége a gyerekednek. Baráti körben sokat vitatkozom az alternatív iskolákról, óvodákról. Szerintem embere válogatja, hogy kinek mi való. Meg kell ismerni a gyereket, hogy tudd, mit kell megadnod neki. Hiába akarok Michael Jordant nevelni belőle, ha ő nem szeret kosárlabdázni, de mondjuk imád futni. Azért vannak minimumok, amiket le kell fektetni. Énekelni, rajzolni, festeni, sétálni, sportolni; ez legyen az élet része. A másik, hogy lehet rossz tanulónak lenni, de az alapokat ismernem kell ahhoz, hogy tudhassam, mit nem szeretek. Ezek az alapkövek, hogy idáig hogyan jutunk el, milyen iskolában, ez számomra részletkérdés. A lehetőséget megadni, de szabad választást hagyni, ebben hiszek. 
 
Mit gondolsz te tehetségnek?
Hiszem, hogy tehetség mindenkiben van, csak elő kell hozni. Van olyan barátom aki világéletében kettes-hármas tanuló volt, később pedig kiderült, hogy mihez van érzéke, és nagyon világlátott srác lett belőle. Azt tartom tehetségesnek, aki különösebb erőfeszítés és kényszerérzet nélkül tud előállítani olyan színvonalat, amit mások csak nagyon komoly erőfeszítéssel és külső kényszerrel képesek. Persze a szorgalom elengedhetetlen. Az ilyen ember örömmel, élményszerűen csinálja amit csinál. A tehetség talán maga a könnyedség.
 
Mit üzensz a fiataloknak?
Kérdezzenek és kételkedjenek! Mindenre rá kell kérdezni, mindent meg kell kérdőjelezni és semmit sem szabad elsőre elhinni. Ezt egy iskolai csoportban úgy demonsráltam, hogy vittem különböző újságokat és azt próbáltam a cikkeken keresztül megmutatni, hogy abszolút igazság nem létezik. Tudom, hogy a pedagógusok a halálomat kívánják, ha ezután majd a sok gyerek akadékoskodni kezd, de ezzel együtt nekik is kételkedést javaslok. Semmit sem elfogadni csak azért, mert olyan ember mondja, akit tisztelnünk kellene. Igenis rá kell kérdezni, mert akit igazán tisztelnünk kell, az meg fogja tudni indokolni, aki pedig nem tudja, azt nem kell tisztelnünk.
Kapcsolódó személyek: