Menü megnyitása

A kutatói magatartást próbálom átadni

2013. október 8.

Beszélgetés Surányi László matematikussal. Portré.

A „Bonis Bona – A nemzet tehetségeiért” díjat 2013 tavasza óta adományozzák a tehetséggondozásban kiemelkedő munkát végző hazai és határon túli pedagógusok elismerésére. Idén Surányi László kapta az elismerést, aki az MTA Matematikai Kutató Intézetében kutató matematikusként kezdte pályafutását, de 1982-től a Fővárosi Fazekas Mihály Gyakorló Általános Iskola és Gimnáziumban tanított matematikát. Tanítványai közül kiváló matematikusok és szakemberek kerültek ki. 
 
- Az Ön számára 2013 mondhatni a díjak éve volt: elnyerte a Bonis Bona-díjat, a világhírű MIT Inspirational Teacher-díját, és a MOL MesterM elismerését. Ez utóbbi mottója Kinek mondanál köszönetet? Adódik a kérdés: Ön kinek mondana köszönetet azért, hogy ilyen elismert és sikeres tanárrá vált?
–    Valóban nagy öröm volt, az utóbbi két díj főleg azért, mert mindkettőt diákok javaslata alapján ítélik oda. Ami a kérdést illeti, hosszú névsor lesz és nem biztos, hogy mindenkit sikerül felsorolnom. A tanáraim közül azokat szerettem, akikből sugárzott a szeretet a gyerekek felé, és akiket nem zavart az, ha egy gyerek az igazságáért akár fejjel ment a falnak és a tanárral szemben is kiállt igazáért. Ilyen volt a matektanáraim közül Szeredai Erik a Kölcsey Gimnáziumban, ahova csak pár hónapot jártam, Kőváry Károly, a híres „Kavics”, a Fazekas Gimnáziumban, aki négy évig tanított (neki nagyon sok mindent köszönhetek). Ilyen osztályfőnök volt Ákos Róbert a Szemere utcai általánosban és Kamocsay Ági néni a Fazekasban. Persze sokat kaptam otthonról is: nagyapámtól, Surányi Ede orvostól (első kamaszkori "műveimet" vele beszéltem meg), a szüleimtől (apám, Surányi János maga is a modern matematikai didaktika egyik élharcosa volt) és feleségemtől, lányaimtól is. Érdekes módon a matematikát igazán az az ember szerettette meg velem, aki egyáltalán nem volt matematikus, de akitől szellemiekben is a legtöbbet kaptam: Tábor Béla. Ő nagyon fontos, ám kevéssé ismert magyar gondolkodó, a Kádár-érában egyáltalán nem publikált, és 1992-ben hatalmas kiadatlan oeuvre-t hagyva maga után halt meg. Őt tekintem mesteremnek, valamint barátját, Szabó Lajost. Az ő kettőjük munkássága alapvető a számomra. (Mindkettőjük honlapját is gondozom a http://lajosszabo.com/BPDISKMAGY.html címen.) Másrészt sokat köszönhetek tanítványaimnak, akik közül mára sokan közeli jó barátaim, velük is sokat beszélünk-vitatkozunk a matematikáról.
 
– Ön kutató matematikusként kezdte pályáját, 1982-ben mégis váltott és a Fazekas Mihály Gyakorló Általános Iskola és Gimnáziumban tanított matematikát. Mi állt ennek hátterében?
– Eredetileg úgy terveztem, hogy öt évig fogok matematikusként kutatni, aztán mégis tíz év lett belőle. Érdekes módon akkor váltottam, amikor az első nekem is tetsző eredményeket elértük Pach Jánossal. Ezzel megnyugtatóan pontot tehettem egy periódus végére. Mert vannak kérdések, amelyek a matematikánál is fontosabbak a számomra. A matematikából is legfőképp az érdekel, ahol a matematikai gondolkodásmód közvetlenül kapcsolatban van a művészi és az úgynevezett filozófiai kérdésekkel, gondolkodásmóddal. A fent említett Szabó Lajos egy beszélgetésben azt mondta: amíg Einstein és Dosztojevszkij más nyelvet beszél, addig nem mondhatunk egyetlen értelmes mondatot sem a létről. Persze nem arra gondolt, hogy az egyik németül, a másik oroszul beszél. Arra utalt, hogy Einstein, ez a nagy természettudós-gondolkodó a természettudomány nyelvén keresi a választ a lét nagy kérdéseire, Dosztojevszkij, ez a nagy író-gondolkodó pedig az irodalom nyelvén. De amíg ez a két nyelv nem „fordítható” egymásra, nincs közös nyelvük, addig nem mondhatunk egyetlen értelmes mondatot sem a létről. Azt próbálom kutatni, hogyan, milyen alapról teremthető meg ez a közös nyelv. Nagy munka, egyfajta nyelvújítás ez is. Ezért is tartott több mint egy évtizedig első könyvemet megírni. És csak azért sikerült, mert támaszkodhattam mestereimre, volt kiből táplálkoznom. Amikor váltottam, azért váltottam, mert szükségem volt rá, hogy alkotó energiáim fölött szabadabban rendelkezzem, márpedig a matematikai kutatás túl sok alkotó energiát foglalt le. A tanítás inkább segít, másféle energiákat köt le és jó energiákat szabadít föl. Eredetileg kísérletként kezdtem el tanítani (Kavics hívására), de bejött. Nagy örömömre sikerült jó pár tanítványomra is „átragasztanom” ezt a fajta érdeklődést, és ez nekem is sokat segít.
 
– Egy tanár nyilván minden diákjára büszke, mégis, ha egyetlen nevet kellene említenie, kit nevezne meg és miért?
– Erre így nem tudok válaszolni. A gondviselés sok fantasztikusan jó tanítvánnyal kényeztetett el, akire büszke lehetek, és ki tudja, hogy észrevettem-e mindet. Többen és a legkülönbözőbb területeken kaptak mindenféle nemzetközi és hazai díjakat. És vannak olyanok, akiket „csak” makacs emberségük miatt szeretek nagyon. Jó pár régebbi tanítványom ma már inkább barátom, némelyik annak ellenére, hogy egy óceán választ el minket. Sok közös ügyünk van és ez nagyon jó érzés. Néhányan legnagyobb örömömre tavasszal egy szimpóziumot, nyáron egy szabadegyetemet is rendeztek Szabó Lajosról. És volt olyan is, aki felkért, hogy egy hangversenye előtt tartsak bevezetőt a passió zenéről. Amikor elkezdtem tanítani, minderre nem számítottam, tényleg nagyszerű meglepetésként jött.
 
– 2008-ban jelent meg Megszólít vagy elvarázsol? - A zene szelleméről című könyve. Kikapcsolja a zene vagy éppen ellenkezőleg, segíti a matematikai gondolkodásban?
– A zene önmagában is nagyon vonz. Lehet, hogy elsősorban azért, mert szám és indulat ellentétét ragadja meg, ez nagyon izgalmas benne. A könyvemben a zenei jelenségeket aztán ennél egy körrel szélesebben, szó, szám és indulat hármasságában kísérlem meg elhelyezni.
 
– Nem bánta meg, hogy elsősorban tanár lett és nem kutató matematikus?
– Talán meglepő lesz a válaszom: én elsősorban nem tanár vagyok, hanem kutató. A kutatói magatartást próbálom átadni, ki mennyire vevő rá, annyira. Egyik ex-tanítvány barátom azt mondta, ő elsősorban azt tanulta tőlem, hogy mindig a legnagyobb ellenállás irányát érdemes választania. Ennek nagyon örültem. Szeretek tanítani, sok része van a matematikának, amit tényleg élvezet tanítani (persze van olyan is, amit kifejezetten nem élvezet), ám igazán akkor érzem magamat jól, amikor tanítványaimmal például olyanokról beszélgetünk, hogy hol van jelen a szabadság a matematikában, vagy mi köze van egy Weöres-versnek a matematikai végtelenhez. Sok érdekeset hallok ilyenkor tőlük.
 
- 2013 ugyanakkor az Ön számára az intézményi keretek közötti tanítás befejezésének az éve is. 
Az új oktatási rendszer nem egyeztethető össze azzal, amit én mindig is képviseltem. A tanárok terheinek állandó növelése, az önálló pedagógusi gondolkodás minél teljesebb kiiktatása nem nekem való. A Pedagógus Kar sem. Az iskolák körüli "káosz" ellenkezik elveimmel, és mivel nyugdíjasként amúgy sem engedélyeznének(!) nekem 10 óránál többet, inkább abbahagytam. Nem állítom, hogy nem szorulna nagy megújulásra az egész magyar közoktatás, de azt nem lehet így, fölülről diktálva, egy év alatt, senkivel nem egyeztetve, lényegében adminisztratív szempontok alapján ledarálni.
 
– Kérdezhetem, hogyan tovább? 
– A körülmények ellenére jól érzem magamat, továbbra is tele vagyok feladattal. Van „külső megrendelőm” is, és ami fontosabb, „belső megrendelőm” is. Igaz, az „intézményes” tanítást befejezem. De írok, beszélgetek, szakkört tartok (ingyen), fiatal tanároknak próbálom átadni, amit tanultam, dolgozom magamon és azon, amit mestereimtől kaptam.