Menü megnyitása

Az erdőben mindenhonnan ismerősök néznek vissza

2014. november 21.

Diákszínjátszástól a molekulák világáig: interjú Molnár Annával. 

Molnár Anna általános és középiskolai tanulmányai során számos tanulmányi versenyen szerepelt sikeresen, tudományos kutatásokat folytatott, a Kutató Diákok Országos Szövetségének alelnöke volt, tanulmányokat írt. A Tehetségsegítő Tanács „Felfedezettjeink” fődíjasa. Jelenleg az ELTE TTK Biológia BSc-n tanul, Bolyai Szakkollégista.
 
 
Rengeteg dologgal foglalkozol a tanuláson kívül. Mióta?
Talán azzal kezdődött, hogy a szüleim beírattak a zeneiskolába. Aztán nemsokára táncolni is jártam. Akkoriban tanultam meg az időbeosztást. Utána minden tanév elején elterveztem, milyen szakkörökre szeretnék járni és ezeket hogyan tudom összeegyeztetni a tanulmányaimmal – élveztem, hogy sok mindennel foglalkozhatok.
 
Volt olyan, amit ugyan terveztél, de nem sikerült megvalósítani?
Ó, persze. Szerettem volna hárfázni. Aztán amikor egyszer meghallottam valakit tárogatón játszani, annyira magával ragadott az a hang, hogy elhatároztam, én is megtanulom. De eddig még nem jutottam oda, hogy elkezdjek vele foglalkozni – egyelőre ott tartok, hogy már van egy tárogató kottám. Persze soha nem éreztem azt, hogy nekem annyira menne a hangszeres játék, talán ezért sem fordítottam túlzottan sok időt erre, viszont az éneklésben magamra találtam, ezt már 10 éve csinálom – amennyire időm engedi – s ezt nagyon élvezem.
 
Diákszínjátszó is voltál.
Ez is a Kandó téri Általános Iskolában kezdődött, azzal, hogy tisztán beszéltem, így rendszeresen szavaltam az ünnepségeken. Azután pedig elhívtak a színjátszó körbe. Ekkor sajnos nem fért még bele az időmbe. Mindig érdekeltek az új helyzetek – jellemzően több is, mint ahova el szoktam jutni. De annyi mindent kipróbálhattam már, hogy tényleg kivételesen szerencsésnek érzem magam, és amit kitartóan akartam, egy idő után sikerült is. Így végül, amikor már a Fazekas Mihály Fővárosi Gyakorló Gimnáziumba jártam, csatlakoztam a drámacsoportunkhoz. Ezt Vági Eszter vezette, aki csodálatos pedagógus, és akivel a mai napig tartom a kapcsolatot. Először egy orfeumszerű darabot állítottunk össze, amelyben én verset mondtam és énekeltem. Ezután Tom Stoppard Árkádiáját vittük színre, amelynek én játszottam a két női főszerepét, amelyeket párhuzamba tudtunk vonni. Rendkívül boldog voltam persze, de nem is sejtettem, mibe vágtam a fejszémet – fel sem fogtam, hogy az anyag maga mennyire komoly és nehéz feladatot ad, arról nem is beszélve, hogy én mennyire nem is értek a színházhoz. Utólag például említésre alig érdemes apróság volt, hogy rengeteg szöveget kellett tanulnom.
 
Mi segített a legtöbbet ebben a próbafolyamatban?
A tanárnő munkája mellett még az is, hogy Muntág Vince, aki a másik főszereplő volt, behatóbban foglalkozott az irodalommal, a színházzal – ő erre a pályára készült, amit ma már sikeresen művel. Ők rengeteg plusz információt adtak, ezzel segítettek engem – ami egyébként elsősorban a darab elemzése volt, így kezdtem valamelyest belelátni, de soha nem értettem meg ezt a dolgot annyira, mint amennyire szerintem kellett volna. Próbáltam persze minél többet kihozni magamból, mert közben nagyon élveztem a játékot.
 
Gondolom, szoktál színházat nézni. Segített az valamit?
Nagyon szeretek színházba menni, de ez semmit sem jelentett abban a munkában, amiben egyébként hangsúlyozta is a tanárnő, hogy nekem kell megalkotni, amit csinálok – figyelmeztetett, meg se próbáljak utánozni valamit. Pedig az alighanem sokkal könnyebb lett volna, de nekünk magunkból kellett a szituációkat megoldani. Azt hiszem, ha előre tudom, mennyit dolgozunk ezzel, bele sem kezdek, miközben persze élveztem is, és rengeteget fejlődtem általa.
 
Milyen fogadtatása volt az előadásnak?
Nem játszottuk, csak néhányszor, s hogy úgy mondjam, vegyes volt a fogadtatása.
 
Vegyes?
Az iskolában bizony nem volt egyértelmű sikere – ebben a közegben vannak olyan konzervatívnak mondott tanárok, akik egyáltalán nem kedvelték azt a hagyományosnak aligha mondható formát, amilyen a mi előadásunk lett. Voltak benne olyan kifejezések, amelyeket csúnyának tituláltak és kifogásolták, hogy ilyet hallanak tőlem – lévén a hétköznapokban valóban nem szoktam így beszélni. De ez egy színházi előadás volt, játék, és azon belül koherens figurák, amelyeket mi keltettünk életre. Nekem pont elég hiteles volt az a munka, amit Vági Eszter tanárnővel csináltunk, én úgy találtam, ő nagyon is érti a színházat, így sokat nem foglalkoztam ezzel a nemtetszéssel. A Diákszínjátszó Fesztiválon pedig elég nagy sikert arattunk és Vincével mindketten színészi különdíjat is kaptunk.
 
2014 tavaszán kereken egy tucat életútinterjú készült a MATEHETSZ (Magyar Tehetségsegítő Szervezetek Országos Szövetsége) megbízásából fiatal hazai tehetségekkel. A változatos interjúsorozatban a tudomány, a művészet, a sport területén kiemelkedő eredményeket elért tehetségekkel többek között arról beszélgettek szerzőink, honnan indultak, milyen családi és iskolai közeg segített a sikereik megvalósításában, milyen versenyeken szerepeltek és egyáltalán: hogyan tudják beosztani idejüket úgy, hogy minden fronton jól teljesítsenek. A példaképekkel készült interjúk és a kapcsolódó kísérőtanulmányok önálló kötetben is megjelentek, mely letölthető innen. A kötet célja, hogy bebizonyítsuk: Tizenkettő nem egy tucat!

Olyan könnyedén mondtad ezt el, mint akinek tényleg nem okozott sok gondot, miközben azt hiszem, nagyon jól tudod, folyton meg kell felelni az elvárásoknak.

Igen, mivel úgysem lehet soha olyan produkciót csinálni, ami minden egyes embernek tetszik. De nem is kell. Egyébként véleményalkotásnál mindig igyekszem elég alaposan átgondolni az egészet, igyekszem nem érzelmi alapon dönteni, bár azt hiszem, elég kritikus voltam kamaszként. Ebben sokat fejlődtem, már közel sem vagyok ennyire kritikus másokkal – amiben az segített a legtöbbet, hogy észrevettem, az emberek képesek változni.
 
Azt mondtad, tanévente újraterveztél, mivel szeretnél foglalkozni a tanulás mellett, s hogy rengeteg minden érdekelt. Milyen szempontjaid voltak?
Mindig az volt a legnehezebb, hogy döntenem kellett, miről mondok le. A művészet és a biológia között pendliztem sokáig. A hangszeres zenélésről tudtam, hogy abban nem vagyok elég jó, a színjátszásban nem éreztem, hogy nekem azt kellene csinálni, leginkább még az éneklés vonzott erősen, de valójában ez csak hobbinak maradt meg. Vágynak persze szép volt, még teljesen nem is tettem le róla, de végül a biológia mellett döntöttem. Egy jóideje úgy szervezem a mindennapjaimat, hogy ebből tanuljam meg a lehető legtöbbet – illetve a természettudományokat, hiszen aki a biológiához szeretne érteni, annak elég szélesen jártasnak kell lenni a határtudományokban is. Tulajdonképpen már a középiskolába jelentkezéskor ez volt a szempontom.
 
Miért a biológia lett addigra az érdeklődési területed? Pesten nőttél fel, itt viszonylag gyér az élővilág – ha az embereket nem számítjuk ide direkt módon.
Jeles diákként elküldtek alsó tagozatban egy környezetismeret versenyre, amire egyénként nem akartam elmenni – ugyanis egybeesett a zongoraórámmal –, végül továbbjutottam a kerületi döntőre, ezért aztán a későbbi biológiatanárom, Kismihályné Naszrai Margó néni foglalkozni kezdett velem. Egyébként innen, a Kandó téri Általános Iskolából pályáztattak engem a Tehetségsegítő Tanács „Felfedezettjeink” díjára is. Margó néni olyan dolgokat mutatott meg és mesélt el a természet működéséből, ami egyszerűen magával ragadott. Nekem nagyon tetszett az a milliónyi fajta állat és növény, a rengeteg érdekesség, és egyre többet akartam tudni minderről. Következő nyáron, amikor a Balatonon nyaraltunk a szüleimmel, és az egyik fűzfa alatt pihentem, meghallottam egy madárkát. Nem hagyott nyugodni a hang, mert már számtalan madárfajról tanultam, ezért kíváncsi lettem, melyik is lehet. Akkor vettünk egy madárhatározót, amelynek a segítségével sikerült rájönnöm, hogy egy énekes nádi poszáta énekelt felettem. És ez a fajta felismerés, felfedezés örök élménnyé vált. Attól fogva úgy járkáltam, hogy minden növényről és állatról akartam tudni, micsoda – és egyszercsak mindenhonnan ismerősök néztek vissza rám. Azóta is ez az érzés határozza meg a világhoz való viszonyomat. Erre soha nem untam rá, ez soha nem fárasztott, végül így választottam ezt a pályát.
 
A madarakkal aztán foglalkoztál még alaposabban is?
Rengeteg megfigyelést végeztem madarakkal kapcsolatban, számos feljegyzésem, írásom van és több madárvédelmi programot dolgoztam ki, és többek közt Madárbarát foglalkozásokat is tartottam óvodásoknak. De ezekről napokig tudnék mesélni. Érdekes volt, hogy egyszer a két fő érdeklődési terültemet is össze tudtam kapcsolni, ugyanis van egy zeneszerző, Olivier Messiaen, aki számos olyan művet írt, amelyben madarak énekét komponálta meg. Úgy gondoltam, ideális a kapcsolatom a témához, a madarak énekéhez, mivel kifejezetten szeretem a zenét – kottából tanulmányoztam Messiaen munkáit, és nem tudok betelni azzal, hogy van egy leírható nyelvünk, amellyel rögzíthetjük a madarak hangját.
 
Mennyire találod közérthetőnek a biológiát?
Nem tudom megítélni. A ma talán leghíresebb ismeretterjesztő David Attenborough, akit azért sokan ismernek és látják a munkáit. Magyar lapokban is jelennek meg olyan természettudományról szóló írások, amelyeket általános iskolások és nem szakmabeli érdeklődők is képesek megérteni. Én először Schmidt Egon cikkeit kezdtem olvasni; és annyira megtetszett, ahogy a természetről beszél, hogy tizenkét évesen az ő írásai nyomán igyekeztem én is valami hasonlót írni. Nemrég visszaolvastam párat ezekből, s eszembe is juttatták a csodás élményeimet, amelyek azokat az írásokat ihlették.
 
Mi irányította a kíváncsiságodat a biológián belül?
Elsősorban a tananyag, mert amikor valamivel foglalkozni kezdtünk, azzal szembesültem, milyen keveset tudok arról a területről, miközben a természetben minden mindennel összefügg – nem lehet kihagyni semmit, mert az valahol egyszercsak hiányozni fog. Először a növényekről, állatokról tanultunk, aztán ezek rendszeréről, majd az emberi szervezetről, továbbá ránagyítunk mindenre. Versenyekre készülve pedig bizonyos témákban törekedtem mind mélyebbre jutni.
 
Mi volt az, ami leginkább megragadott?
A molekuláris biológia. A molekulák rendje, és elképesztő bonyolultságú harmóniája, ami a szervezeteket képes működtetni. A ciklikus folyamatok által működő élet hihetetlenül összetett, színes. Hogy is alakulhatott ez ki, hogyan képes ez valóban működni? És mennyi kérdés van még ezzel kapcsolatban…
 
Középiskolában hogyan készültél a versenyekre? Gondolom fakultációra, szakkörre jártál.
Nem, ekkor már egyedül készültem. Folyamatosan szakirodalmat olvastam, és amit csak lehetett, személyesen is figyelemmel kísértem.
 
A szüleid sem segítettek?
Szüleimtől mindent megkapok a tanuláshoz és mindig támogatnak, ösztönöznek. Nélkülük nem ment volna. Anyukám már első osztályban a rendszeres és pontos tanulásra tanított, így később már egyedül is boldogultam a könyvekkel, és azt is tudtam, hogy meg kell tanulni az önálló gondolkodást. Annak legalábbis biztosan, akinek ambíciója, hogy kutató váljék belőle. Egy kutatónak választ kell találni legalább egy olyan kérdésre, amire senki nem tudja a választ – ennek nem lehet úgy nekikezdeni, hogy majd a biológiatanár vagy az apám megmondja. El kell sajátítani azt is, hogyha nem jön könnyen egy megoldás, mit tudok tenni, merre tudok elmozdulni gondolkodásban – lehet, hogy adott esetben rossz a kérdés. De erre hiába jön rá más, abból én nem sokat tanulok. Én ezért szerettem egyedül tanulni, feldolgozni anyagokat – kifejezetten szerettem, hogy rajtam van ennek a tétje.
 
Így egyetemistaként van-e már konkrét terved, amivel szeretnél foglalkozni?
Vannak olyan területek, amelyekkel behatóan tudnék foglalkozni: a daganatbiológia, a hálózatbiológia, a rendszerbiológia, és a fejlődésbiológia, de nem tudom, milyen kérdésekkel fogok elindulni. Még keresem, mert szívesen ismernék meg minél többféle dolgot – amíg csak lehet, nem csuknám magamra egyik terület ajtaját sem. Tartok tőle, ha valaki idejekorán nagyon pontosan tudja, mit akar, akkor elzárkózhat a többi területről és nem fogja átlátni az egészet, nem fogja felismerni az összefüggéseket. Ugyanakkor érdemes valamiben tényleg nagyon elmélyülni, nehogy csak felületesen ismerjünk mindent – tehát nagyon kell figyelni az arányokra.
 
Mit csinálsz az egyetemen a kötelező feladatokon kívül?
Tudományos diákköri munkát – ismert rövidítéssel TDK-zom. Ez azt jelenti, hogy a hallgatók kereshetnek egy olyan laboratóriumot, ahol bekapcsolódhatnak az ott folyó munkába. Én most daganatkutatással foglalkozom. A TDK nagyon hasznos lehet minden diáknak, hiszen így már korán el lehet sajátítani a gyakorlatot és egyébként az elméleti tananyagot is ezerszer könnyebb megérteni és megtanulni, ha már láttuk, hogyan is működik az a valóságban. Ráadásul egy kisebb témát részleteiben is megismerhetünk, felfedezhetünk. Nekem óriási öröm abban kutakodni, hogy egy kis fehérje hogyan is tud annyi mindent szabályozni, és hogyan járulhat hozzá a daganat kialakulásához.
 
Hát ez szép.
Igen, de nem szabad túl nagy dolgokra gondolni. Én csak kíváncsi vagyok, érdeklődő és szívesen foglalkozok részletekbe menően tudományos témákkal.
 
Milyen hangulat van ebben a laboratóriumban?
Nálunk, a Semmelweis Egyetem Kísérleti Rákkutató Intézetének Tumorbiológiai Laborjában egyetlen fiú van, és sok lány. Minden hiedelem és rémtörténet ellenére mi ilyen lánytöbbséggel is konstruktívan és derűsen működünk együtt. Szervezetten, egymást mindenben segítve dolgozunk. Mivel biológusként gondolkodunk, mindenre rákérdezünk: nemcsak azt nézzük meg, hogy néz ki, miként működik egy sejt, hanem azt is, miért. Nagyon szeretek itt dolgozni, tanulni, és remélem, hogy munkámmal eközben én is hozzájárulhatok a projektek sikeréhez.