Menü megnyitása

A jelenlét tudománya

2014. június 23.

Fürj Katalinnal, a Lovassy Színpad vezetőjével, rendezőtanárral beszélgettünk.

A MATEHETSZ (Magyar Tehetségsegítő Szervezetek Szövetsége) által kiírt Gazdagító programpárok felhívásra jelentkezett a Lovassy Színpad, hogy a rendelkezésükre álló próbaidőt megtoldva, diákmentorok bevonásával elmélyültebben foglalkozhassanak a tavaszi félévre időzített új bemutatóikkal. Az eredmény nem maradt el, hiszen több versenyről is fontos díjakkal tért haza a veszprémi csapat. Vezetőjük, Fürj Katalin szerint azonban van, ami lényegesebb bármilyen elismerésnél.

Mióta dolgozik együtt a Lovassy Színpaddal

1998-ban vettem át az akkor már jó ideje működő színpadot. A csapatnak korábban olyan karakteres vezetői voltak, mint Kovács Gábor, Vogel Róbert vagy a már nyugdíjas Kapor Károlyné.

Hogyan illeszkedik a gimnázium profiljába a színjátszás?

A Lovassy László Gimnázium akkreditált tehetségpont, vagyis a tehetségek gondozása kiemelten vállalt feladatai közé tartozik: a művészeti és sporttevékenységet az iskola támogatja, de valódi profilja mégis a diákok szakmai-tantárgyi fejlődésének elősegítése. Úgy tapasztalom, hogy a gyerekektől egyre nagyobb áldozatot követel, hogy ezt a fajta tevékenységet be tudják iktatni sokasodó napi teendőik közé. Ennek okát részben a magas tantárgyi követelményekben látom, részben abban, hogy egyre több gyerek akarja magát kipróbálni a tanórákon kívül is. A diákok sportolnak, zenélnek, táncolnak, énekelnek, ami nekünk persze jó, hiszen minél színesebb személyiség valaki, annál jobban „használható”. A feszített tempó miatt ugyanakkor nehéz plusz próbákat szervezni, még ha ezekre szükség is lenne. Az hamar kiderül, ha valaki nem tudja a színjátszást összeegyeztetni egyéb feladataival, mert akkor a következő évben már nem jön. Ez azonban ritkán fordul elő: a gyerekek szeretnek játszani, illetve megszeretik a próbák során kialakuló közösséget, az augusztusi évadindító tábort Nagytevelen, meg persze a színpadot. Én azt a színjátszót szeretem a legjobban, akit le se lehet kergetni a színpadról, ha egyszer oda felszabadult.


Részlet a Gélyi János lovairól című előadásból

Ma már sokszorosan díjazott csapatról beszélünk, de nem lepődnék meg, ha a szülők vagy a tanárkollégák részéről találkozott volna ellenállással.

A szülők örülnek, hogy ilyen helyzetben láthatják a gyerekeiket. Soha nem voltak konfliktusaim a szülőkkel, nem is tudom, miből adódhatnának: én a gyerekekkel mindig pontosan közlöm, mit vállalnak, mielőtt belépnek. A kollégák többnyire szintén elfogadnak minket, sőt többen az előadásainkat rendszeresen megnézik, véleményt mondanak, beszélgetnek róluk.

Milyen elvárások vannak a munkával szemben a szülők, a tanulók és a (dráma)tanárok részéről?

Különbséget kell tenni a drámatanári és a színjátszó-rendezői tevékenység között. A drámaórákon nem produkciós céllal játszunk a gyerekekkel, míg a színdarab előadásra készül (bár természetesen dolgozunk drámapedagógiai eszközökkel is). Mindenki tudja, hogy itt nem színészképzés folyik, ami nem jelenti azt, hogy ne lehetnének a gyerekeknek ilyen ambícióik, meg persze alapvető színészi készségeket is el kell sajátítania annak, aki színpadra lép. Meg kell tanulniuk hallhatóan, érthetően beszélni, el kell jutniuk a testtudat minél magasabb fokára, tudniuk kell csapatban, csapatként dolgozni és figyelni egymásra, megbízhatónak lenni és megbízni a társakban, fegyelmezetten koncentrálni húsz-hatvan percig, ugyanakkor bátran és lazán bevállalni olyan dolgokat is, amiket korábban nem csináltak és – lehetőleg – felszabadultan játszani. Emellett el kell sajátítaniuk a jelenlét „tudományát”, ami a színpadi létezés egyik legfontosabb eleme: hitelesen, nagy energiával és kisugárzással, teljes figyelemmel és minden érzékszervünkkel jelen lenni abban, amit éppen csinálunk. Ami pedig számomra a legfontosabb: eljutni az önismeret minél magasabb fokára, helyzetekbe állítani magunkat, hogy megtudjuk, mi mindent vagyunk képesek eljátszani és mit vagyunk hajlandók megmutatni magunkból. A színjátszás a határaink felfedezése és tágítása: nem hiszem, hogy azt kellene kérni a gyerekektől, hogy mást játsszanak, mint amire adottságaik, személyiségük, alkatuk alapján képesek, viszont a lehetőségek köre fokozatosan tágítható. Ezek a jellemzők rendkívül hasznosak az élet egyéb területein is. A gyerekek egy része azért nem elég sikeres, mert nincs kellő energiával és figyelemmel jelen abban, amit éppen csinál: magyarórán fizikát tanulnak, fizikán történelmet, történelemórán meg titokban a magyar házit másolják…

Hogyan oldja meg, hogy a fiúk hagyományosan kevesebben hajlandóak részt venni az ilyen munkában?

Általában a lányok tényleg többen vannak, de az idén újjáalakult csapatban hosszú idő után először több a fiú. Segítséget jelent az is, hogy a darabokat magunkra alakítjuk. Nálunk inkább az a probléma, hogy nagyon sok tehetséges gyerek van, de nincs olyan színdarab, amelyben tizenkét főszerep lenne. Ezért olyan előadásokat igyekszünk készíteni, amelyekben mindenki megmutathatja magát és akár még fejlődhet is. Ez valódi kihívás, ami időnként túlterheli a dramaturgiát, máskor túl hosszú darabok születnek: ezen a területen még muszáj fejlődnünk.

Beszéljünk a munkamódszerükről: létező szövegekből indulnak ki vagy maguk készítik el őket? A gyerekek mennyire vonódnak be egy-egy előadás előkészítési munkáiba?

Sokszor készítettünk már önálló darabot improvizációkból. Jobban szeretem, ha irodalmi szövegből indulunk ki, és azt alakítjuk át. Ez utóbbi nálunk az eredeti szövegekkel való „zsonglőrködést” jelenti, vagyis kihagyunk, átstrukturálunk, újszerű környezetbe helyezzük a történetet, vagy éppen parafrázist csinálunk, de olyankor legfeljebb csak nyomokban van jelen az eredeti szöveg és a szereplők. Jó szövegekkel találkozni, beleásni magunkat egy író gondolatvilágába és a magunk számára érvényes következtetéseket levonni legalább annyira nevelő hatású, mint saját világot teremteni. Nem szoktunk kész szövegeket „betanulni”, mert kezdő színjátszóknál az a hitelesség rovására megy. Célom minél jobban bevonni a gyerekeket az alkotó folyamatba: a Helikoni Játékokon idén fődíjas darabunkban például sok mozgásos elem van, amit ők készítettek el, én csak a körvonalakat adtam meg. Egyre többet bízunk a mozgásra, de nehéz általánosítani, mert állandóan kísérletezünk. Legszívesebben a kevés szöveg plusz stilizált, elemelt, képi-zenei fogalmazás felé mozdulnék, de a választott nyelv a darabtól is függ természetesen. Ha csak az idei évet nézzük: az Ájlávjú2 című Tóth Krisztina-összeállításunk hagyományos eszközökkel élt, de azt tapasztalt játszók csinálták, akiknek ez nem jelentett akkora problémát. Másképp működött a Gélyi János lovairól, amelyben sok volt a mozgásos és stilizált elem, és a kettő keveréke volt a harmadik darabunk, a Repülni, mint sirály. Úgy vélem, minden darab – és persze minden csoport – kiküzdi azt a formát, amelyben leginkább meg tud szólalni.


Részlet a Repülni, mint sirály című előadásból

A MATEHETSZ Gazdagító programpárok kiírására jelentkeztek és nyertek: mit szerettek volna elérni és mi valósult meg mindebből? 

A Lovassy Színpad az idén három színdarabbal dolgozott. Két rövid színpadi játékkal a veszprémi Petőfi Színház által meghirdetett Gergők és Vicuskák című projektbe kapcsolódtunk be, amely a magyar irodalom szerelmes témájú jeleneteinek feldolgozására invitált. Így Mikszáth-novellák alapján született a Gélyi János lovairól című előadásunk, a már említett Ájlávjú2-höz pedig Tóth Krisztina szövegeit használtuk. Az Országos Diákszínjátszó Találkozóra készült a harmadik bemutató, Csehov Sirálya nyomán a Repülni, mint sirály című előadás. A MATEHETSZ segítségével valójában arra kaptunk lehetőséget, hogy a szokásos heti két tanóra, vagyis kilencven perc helyett összesen száznyolcvan percben dolgozzunk a választott anyagokon, de a bemutatók közeledtével hétvégi, intenzív próbákat is tarthattunk, amikor öt-hat órán keresztül együtt gondolkodtunk. Minden vállalásunkat teljesítettük, a tavaszi időszak így komoly, elmélyült munkával telt. A próbák bemelegítéssel, beszédgyakorlatokkal kezdődtek, de jutott idő mozgásgyakorlatokra vagy improvizációs jelenetekre is, továbbá a csoporton belüli kapcsolatok is fejlődtek az együtt töltött időnek köszönhetően. Előadásainkkal a gimnázium falain túlra is eljutottunk: a Petőfi Színház mellett felléptük az Országos Diákszínjátszó Találkozó ajkai területi fordulóján, ahol Sirály-adaptációnk ezüst, a Mikszáth-előadásunk pedig arany minősítést kapott. A keszthelyi Helikoni Játékokon pedig a Gélyi János lovairól című előadás amellett, hogy újabb aranyat gyűjtött be, a negyvenöt induló csoport közül elnyerte a színjátszás kategória fődíját is.

Mi a véleménye a diákszínjátszó versenyekről és más megmérettetésekről?

Régi mániám, hogy a színjátszó találkozókon a versenyjelleg helyett a fesztivál jelleget kellene erősíteni. Mondom ezt annak ellenére, hogy már elég sok díjat szereztünk, mivel nehezen összemérhető produkciókat kell egymáshoz viszonyítani; ráadásul rossz szájízzel mennek haza azok, akik nem kapnak díjat vagy nem olyat, amilyet szerettek volna. Lehet erre azt mondani, hogy az élet más területein is jelen van a verseny, de talán éppen ezért nem kellene itt is erőltetni. Ami nem jelenti, hogy ne volna szükség egy hozzáértő zsűrire. Én magam is sokat tanultam abból, hogy néztem előadásokat, majd meghallgattam, amit a szakma elismert képviselői elmondtak róluk. Ha az ember elmarasztaló kritikát kap, először neheztel a zsűrire, de aztán mégiscsak elgondolkodik azon, amit hallott, és igyekszik okulni belőle, mert csak így lehet fejlődni. A siker arra való, hogy töltekezzünk belőle, aztán hamar tovább kell lépni, de nincs ez másképp a kudarccal sem: nincsenek kudarcok, csak tanulási folyamat van, amelybe beépítjük őket. Ezért aztán egy számomra ideális fesztiválon megnéznénk egymást, meghallgatnánk a szakemberek véleményét, hogyan és miben kellene még fejlődnünk, beszélgetnénk egymással a látott előadásokról, a gyerekek is ismerkedhetnének, barátkozhatnának egymással. Persze lehet, hogy nincs igazam, mivel jó megmutatni az okleveleket otthon, az iskolában, hiszen sikerorientált világunkban ezek – legalábbis a környezet számára – legitimálják, amit csinálsz. Röviden: ahol díjakat osztanak, ott jó, ha kapsz, de ha nem osztanának, nekem nem hiányoznának.